új projekt

Decembertől új projektet tervezek.
Szeretnék megemlékezni, valamint megosztani a kedvenc filmjeimet, történeteimet, meséimet.
Hogy sikerül e, nem tudom. Ám mindenképp érdekes lenne egyszer visszaolvasni, hogy ebben az időben mit is gondoltam egy-egy történetről. Szóval azt hiszem belevágok majd valami módot találva és a gondolatfoszlányokat összekaparva.
És egy másik okom, ha tényleg ki (kell) mennem külföldre, talán ennyim marad a magyar szinkronos filmek világából... uhm... egy újabb mondvacsinált ok a maradásra ^^'

hisztigép

Akadnak olyan napok, órák, percek, mikor az emberek szinte kifordulnak önnön magukból. Visszagondolva nevetséges volt amit reggel alkottam. Akár egy elkényeztetett kis pics@ nyüszögtem minden miatt.
Kezdem azzal, hogy egy kellemesen ébren végigszenvedett fél éjszaka után, nagy nehezen VÉGRE sikeredett annyira leállítanom magam,hogy szerencsétlen álommanó belegyilkolta a szemeimbe az alvóport, így jó 1,5-2 órát sikeredett aludnom. Ezt a szendergő állapotot dübörögve döntötte romokba az ébresztőm csengő-bongó idegesítő csörömpölése, mivégre ismételten ébren voltam.
Hideg,sötét,jeges,szeles kilátásaim a külvilágra már-már könyörgő hatalmas könnybe lábadt szemeket idéztek az ilyenkor megszokottan kómás tekintetem helyére, de nincs mit tenni... Ki kell mennem oda... Brrrrr... Még jó,hogy előkotortam a télikabátom a szekrény mélyéről.Miután a másik szobában eltöltött teendők végeláthatatlan sorát próbáltam leküzdeni pizsamában, az én szeretett ágyacskám kihűlt, minden kedvességét elvesztve gonoszan ismételgette, hogy "menned kell! Aludtál volna a sok forgolódás helyett", és elkaptam még egy "idiótát" is ami bár bosszantott az ölelő takarómtól, de egyet kellett értenem vele. Így villám sebességgel öltözködni kezdtem, egy az rohadtul fáztam, ráadásul a hosszadalmas vacillálásnak miszerint menjek-maradjak rendesen eljárt az idő.
Kifelé menet a körmöm letört és ez megalapozta a zsörtölődő hangulatot. Persze, hogy semmi sem tettszett...
A jeges útszakaszon viszonylag meredek leereszkedés minden lépésénél vagy kismillió féle kép láttam magam ahogy elvágódok, kitöröm nyakam,kezem,lábam,vagy épp ráesem...

II. Ébredés -Szabó Lőrinc versek a havasról

"Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing."

Így történt az eset, ami mindenkivel megeshet...

Csendes novemberi est, egy sötét árny a temető mellett oson,
Arca kissé piros, tekintete a járdán, úton, füvön szalad végig.
Néha felpillant, s köszön az ismeretlen ismerős vándor társaknak,
De nem időz soká, célja számára fontos.

Hunyorítva nézi a lápák fényét, s mosolyog,
Hiszen amit látni vélt, akár a földre pottyant csillagok.
Meglátja ám a hold hatalmas kerek orcáját,
Hiába takargatja sötét felhős kezei mögé,
Ábrándos gondolatok seregét indítja el az árnyban...

Vándorunk távoli kedvesére gondol, végül választ várva megáll,
S némán kérdezi a Holdtól: "Ha felnéz rád Ő vajon mit lát?
Neki is szégyenlős képedet mutatod, vagy rá mosolyogsz?!
Hisz Ő szép, szebb,s jobb lehet."

A közelben ólmos súllyal altban csendülnek a templomi harangok,
Majd csilingelve kontrázik a szoprán felverve denevért, itt ragadt baglyot, galambot.
A szentek szobrai remegnek a kongó teremben,
A padsorok némasága most különleges hangulatot kelthet az emberben.

Az árny tovább kúszik a koncert alatt,
Élvezve a magas, s mély hangokat.
Aztán ismét beáll a csend, szinte már olyan,
Mintha egy végtelen pillanatra a föld is megállt volna.

A hatalmas tér talán sohasem magányos,
A növényzet pulzál, hisz éjjel is él a város.
Hiába van sötét autók és emberek jönnek, s mennek.
Célt, utat, hitet, reményt keresnek.

Az árny nincs egyedül, társai akadtak,
Némán figyeli őket, vajon jók, vagy rosszak?
Az arcok komorak, beszélgetés alig hallatszik,
Ám az is szokványos: munka, gondok, a közelgő tél...

Egyszer csak sziréna majd a mentő fénye tölti be a teret,
Az emberek erre egyszerre kapják fel a fejüket.
Csak két személy szól, az egyik egy pozitív gondolatot indítva,
Ám a másik egyből ledorombolja.

Biztos jó hírt küld szét, egy új baba születését,
De a másik közbeszól: "A sziréna rossz! Bajt, balesetet, halált jelez!"
Begördül a mentő, a feszült figyelem homogén tömeggé gyúrja a csapatot,
Pozitív-Negatív összenéz, ugyan arra gondol: "Te tévedsz, Nekem igazam volt!"

Az ajtó kicsapódik, a mentős átrohanva a tömegen egyedül tűnik el,
A csapat meglepetten mi lesz, mi történt, kit visznek majd el?!
Percek múlva ismét feltűnik a keresett személy, egyedül, megkönnyebbülve.
A tömeg értetlen tekintetet emel rá, előbb feltűnt, majd kiderült a mentős tette...

Csak annyit mond: "Bocsánat! Csak pisilnem kellett..."

Pygmalyon dala

"Megírom neked a versemet.
Szoborrá magamban így növesztelek.
Reggelre kelve lerontlak újra,
Szűz ujjam közt te vagy most a gyurma.

Rézből agyagból,
Sosem volt magamból
Az öncsalás csontjain felépítelek,
Halhatatlan és magasztos leszel.
Mint barbár faragta
kontár műremek.

Magamon nevetve hitetlen nézlek,
Tisztának látlak,
Mint Zsuzsannát a vének.
Márvány szemedben valódi könny.
Hogy megőrjítettél, most megköszönöm.

Tested minden szeglete lágy.
Két vállra fektet a vágy.
Tűztől forró minden ajkad,
A kétely benned végre alhat.
Rajtad győzni fog a tested,
Bizton érzed, el nem enged.
A kéj benned már alig fér meg,
A mámor ellen nincsen érved,
A tűz most szorít, összeroppant téged, Olthatatlan katlant,
A tested újra győzni készül, Összes bűnöd mind elévül,
Nem mutatsz most hazug kedvet,
Minden sejted ordít, reszket,
Nem fordulhatsz innen vissza,
A szándék, mint a véred tiszta,
Egyetlen szó hallgat benned,
Minden arra szólít:
TEDD MEG!
TEDD MEG!
TEDD MEG!
Maroknyi habbá roskad a tested.

Az egyetlen, ami emberi: Szerelemmel szeretni
értelem és remény nélkül.
Talán éppen a reménytelenséget űzni.
A szerelem a költészet nyersanyaga.
Angyali szavalat, ős örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd, a szemed, a szád.
Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel, egyszeri varázslat.
Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttalan és nehézkes, bátortalan és követelőző.
Szatén szalagok lobogása fogja össze,
mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal.
Mindig egyetlen, mindig igazi.
Tétova szándék, veszélyes és tilos.
És örök.
Ahogy Te meg én nem lehetünk, csak egyetlen pillanatra.
Most, vagy soha."

Szeretlek titeket

Nevezhetsz szélkakasnak, vagy épp döntésképtelennek... Ám rá kellett ébrednem, hogy rosszul döntöttem. Nem akarom ellökni az embereket újra és újra magamtól. Szeretek ismerősökkel, barátokkal lenni. És ezt ha akarnám sem tagadhatnám. Jó veletek lenni, jó ismerni titeket, jó várni rátok, bízni bennetek. Én SZERETLEK TITEKET!!!! (L)

Régi és új

Úgy öntöttem visszatérek a régi formámhoz. Távol mindentől és mindenkitől, a magány mocsarába süllyedve egy védelmet nyújtó vastag kagylóba. Nem értem miért másztam elő egyáltalán. Megérte?! Nem.
Fájt, fáj és fájni fog piszkosul, ha nem térek vissza...
Vissza-vissza mindig csak vissza. Ez lennék én.
Tudom,hogy semmi sem lehet már a régi, nem is nagyon vágyom arra, mert akkor sem volt jó, de az, hogy elszakadni a társadalom tagjaitól még mindig jobb, mint folyamatosan mély sebekért küzdeni és csalódni újra és újra.
Nem vagyok hős, bátor, vagy erős. Gyenge vagyok, könnyen törhető mások és főleg magam által. Már nem hiszem,hogy újra és újra ragaszható lenne a maszk, a páncél, a pajzs mivel felvértezném magam, ám még mindig jobb törött, fél védelemmel, mint nélküle állni a tüzes nyilak, kardok vágta sebek fájdalmát.

3lépés távolság, mosoly és a kelleténél nem több komment. Ezt kell visszaállítanom. Az érzéseket, aggodalmat, happységet, depiséget pedig mélyen magamba zárni nem kiadni soha többé...
Működnie kell. Nem akarok gondot okozni többé senkinek. Nem akarok a nyitott mély sötétségemmel elijeszteni másokat. Inkább váljak jég szívű hűvös emberré, csak ne adjak több szabad felületet.

óh, jégpáncél vedd körül szívemet.
Adj erőt elviselni fagyos leheleted, természeted.
Alkoss körém burkot, pajzsot,
mire Értelem és Érzelem soha többé ne hathasson.
A múlt nem múlik, a jövő túl ködös.
Adj erőt visszatérni, adj erőt mindent feledni...

Álmok, hitek, bizodalmak, remények

Álmodhatsz szépet, merészet. Kicsit, nagyot, lágyat vadat... Bármi megeshet, és bárki megjelenhet. Szárnyalhatsz, vagy épp úszhatsz a Nirvana égető vizében.
Lehetsz isten, szellem, angyal, ördög, vagy akár egy apró féreg aki berágja magát a tudás fájának gyökerei közé a nagy Igazság után kutatva.
Rajtad és a lelkeden áll merre indulsz, s hogyan tovább. Lesz e belőle hihetetlen kaland, vagy elfeledett déja vu egy kisebb űrt hagyva.

Nuada herceg egy jobb világról álmodott, ébredés után nyitott szemmel, vakon követte a látott képeket. Ez okozott nagy kalamajkát, végén sok-sok veszteséget.
Megérte volna, minden áldozat?! Vagy csupán szörnyűséges tettet követett ez a gaz?!
Ha nemet mondasz igazad lehet, ám igen esetén sem tagadhatod. Hitt egy jobb világban, álmait élni próbálta és nem álmodni életét. Hogy elbukott nem több egyszerű rossz hely és időzítésnél. Egy kérdés azonban felmerül. Szabad e minden eszközzel küzdeni valamiért? A hit erősebb lehet másoknál? Elég hinni, bízni, remélni és küzdeni?
Ha van válaszod, add hát a világ tudtára. Bízzunk,reméljünk, küzdjünk az álmainkért?
Vagy csak ébredjünk fel végre, fordítsunk hátat neki és hagyjuk ott egyedül, magára...

Mocorgó

Álmodtam hosszú-hosszú éveken át,
Reméltem, hittem,s vártam a csodát.
Próbáltam elképzelni vele a jövőt,
Akartam, vágytam, sokszor "láttam" Őt!

Elért a varázs, hallgatást nyert annyi ima,
Hihetetlen, de igaz... velem van Ő ma.
Látatlan kötelék, békés nyugtató,
A rózsaszín köd miatta oly' hívogató.

Érzem Őt, láttam Őt, várom Őt nagyon,
Nem merem bevallani, mégis félek nagyon.
"Mi lesz, ha nem kellek?
Ha nem felelek meg?"
Kérdezem újra és újra,
Nincs velem senki, aki megnyugtathatna.

Mégis, mikor rá gondolok és,hogy Ő valóság,
Egy pillanatra eltűnik minden szomorúság.
A nap kisüt, a szél kellemesen meleg,
Nem vágyom elbújni, mert a világ nem szeret.

Ő a fontos, csak Ő számít,
Érte megtennék mindent, bármit.
Azt hittem, nem vagyok ezzel egyedül,
Tévedtem, nem kicsit és ez most kiderült.

Egyedül maradtunk nagyon úgy fest,
Mert a másik fél, cseppet sem rest...
Nem tudja mit veszthet, nem tudja kit dob el,
Hiába várjuk, telefont fel nem emel.

Egyedül hát, mégis együtt,
Ördög és angyal épp testben,
Várják az eltévelyedett embert
Így lehetne a család örökké egyben...

Ha az élet film lenne

Film nézés közben ha az ember belemerül az élménybe, fel sem tűnik neki a zene csodálatos elvarázsoló hatása. Valamiért képtelenek vagyunk elvonatkoztatni a komplex egésztől, és felismerni, micsoda gyöngyszemek mellett megyünk el...

Vajon ha az életünk film lenne, milyen zenét kapnánk? Mi lenne a te, vagy az én témám?
Csak remélhetem, hogy maradandóbb lehetne theme song mint az alakításom. Nem vágyom nagy orchestra által játszott műre, vagy valami ritmusos dallamra. Ám azt is remélem nem válik túl negatívvá. Egy egyszerű, a könnyedségével megkapó hangulathoz idomuló dallamot szeretnék. És ha nem túl nagy kérés valami természetes keltás hangzást... Bár nem én vagyok, de a "filmemben" igyekeznék egy jobb alakítást nyújtani.

Nem lenne a filmem nagy szám. Inkább az ezt is láttuk kategória alján lennék, de nem bánnám azt sem, ha a többséget nem érdekelné, míg akad akár egyetlen néző aki végigülné szánalmas vergődésemet bemutató előadást. Már azt gondolnám megérte... Nem zavarna a rossz kritika, vagy a bevételi bukás sem, mert azaz EGY ember jelentené nekem az "Oscart"...

Ne fájjon többé

Az angyalok városa
Mostanra démonok otthona
És a 7köznapok tüzén, látod
Porig ég a remény
És szerelmünk palotáját lassan
Földig lerombolják a gépek
Véget vetnek a csendnek
A zenének hadat üzennek

Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
A vérem íze számban
De ha most is elhibáztam

Akkor

Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé

Az a fegyver
A homlokomra csókol
Ha már elegem lett a jóból
Ha a véráldozat sem volt elég
A világ elől nincs menedék
És ez a pillanat
Ellök vagy elfogad?
Kívánjam vagy elkerüljem
Olcsó halálomat?

Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
Én megjelöltelek
De ha nem értetted meg

Akkor

Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé

Halálos szerelem

Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben,
Hitte, lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s Ő csak várta...
Hitte, hogy többé nem marad már árva...

Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
Arra, hogy viszont szeressék, semmire...csak arra...
Nem értette miért kér olyan nagyon sokat,
S miért nem talál valaki mellett oltalmat.

S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált,
Hisz találkozott azzal, akire oly rég óta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naiv,
De a lány olyat érzett, mit még soha addig.

Rájött a fiú is, ez még több is lehet.
Lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.

Szomorú volt, félt, szenvedett,
Hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
Így Ő is feledni kezdte a mély gyászt.

Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
S a szerelem örök oltalmára szentelve...
A lány megkapta az áhított oltalmat, szeretetet,
A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.

Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen,
Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer...miért is ne?!
S a gyönyörű tavasz helyére hideg tél köszönt be.

Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
S hogy együtt, legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.

Mert ki egyszer már a Tiéd lett,
S úgy érzed, örökre Őt szereted,
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell,
Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.

A szerelem erős lánc,
Örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.

Örökké remél, örökre bízik,
S megtanít Téged örökké hinni.
Hinni a másikban...s ezt el is éri,
Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.

Így hittek Ők is egymásban,
S vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
S hiszed, hogy szép, míg a másik el nem taszít.

S akkor jön a fájó ébredés,
A mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt minden könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted...helyette más van...a fájó könnyek!

Ez történt a gyönyörű lánnyal,
S a hiú, naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
S a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.

Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot...
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
Érezte vissza nem jön, elengedte hát!

A fiú rájött, még mindig a másikat szereti,
Akárhogy is bánt Vele, soha nem felejti.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...
Hisz Ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.

De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul.
A fiú csak rohant, szaladt messze már,
Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.

Hisz szerette, csak Érte élt,
De nem tudta, hogy a gyönyörű lány, csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
Nem talált meg a lányt, kit annyira akart.

S a fiú újra szaladt...szaladt vissza,
De a lány ekkor már búcsúlevelét írta.
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.

A fiú szólította: "Szerelmem",
De a lány akkor már semmit sem felelt...
S ekkor a fiú észrevette a papírt,
Alig tudta olvasni...csak sírt...

De erőt vett magán, s kezébe vette a levelet,
S közben végigsimította az erőtlen, puha kezet.
Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen,
Az nem lehet már Vele többé sohasem...

A borítékra ennyi volt csak írva:
"A kék szemű fiúnak, kit már nem feledek soha!"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta...

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már egy év telt el a búcsúnk óta,
De még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
Gyönyörű kék szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok,
Mindenhol egy emléket találok...
Az hittem, az átsírt éjjeleknek vége,
S, hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam hangodat, láttalak, életre kelt az édes múlt,
Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előled is, de nincs hely hova bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet,
Mindenemet oda adnám azért, szívemet, lelkemet...
Hogy csak messziről is, de újra lássalak, érezzem illatod...
Hogy újra fülembe halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál...
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
S teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, s tiszta gyermeki öröm,
Mindent, mit veled éltem át, már örökké magamban őrzöm.
Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,
Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már...inkább elfojtom magamban minden emlékedet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél és bárkinél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni...nagyot hibáztam!
Óh Istenem! Hányszor mondták már, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE,
Mintha minden álmom, s az életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,
Most már csak bátorságot gyűjtök...
Csak a halál csókját érezném már végre...ennyi csak, mit remélek...
Le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok,
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam volna, hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is szereltek mindig,
Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."

Ekkor a srác becsukta a levelet,
Melyre búcsúként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
S még egyszer utoljára, szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra...
Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.

Majd édes, lágy szellő támadt váratlanul,
Kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
Az édes szellő a temető felé vezette két lábát.

Két szemével sírva kutatta a sírt,
Vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi...végre megnyugodtam...
Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál,
S Veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz...most már örökre, s én is Veled maradok,
Védeni foglak örökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."

A fiú csak fájdalmasan zokogott,
Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felől egy őszinte szót hozott: "Szeretlek!"
S a fiú csak ennyi súgott sírva: "Soha nem feledlek!"

Boldog hír, mástól remélt válasz...

Hosszasan elgondolkodva mereng a vizet nézve, míg nem egy ismerős hang ki nem zökkenti. Megfordulva a kedves arc és mosoly akire bár nem is számított, mégis egy cseppnyi boldogságot csempészett szívébe. Az ismerős melléje telepszik, és csak nézik a vizet némán percekig.
-Jó itt. -szólal meg a lány végül halkan, de minek is kiabálna, mikor senki sincs rajtuk kívül a parton.
-Igen. Békés. -csatlakozik hozzá a később érkező, majd kissé átöleli őt.
-Hogy vagytok mostanság? -kérdezi, tekintetében őszinte érdeklődés fénye tükrözi a hullámokat.
-Együtt vagyunk. Békében, szeretetben. -néz a fiú a távolba.
-Örülök nektek. -mosolyodik el a lány ahogy a fiúra néz.
-Köszönöm neked, hogy erőt adtál. -fogja meg a lány kezét, majd megszorítja kissé.
-Örülök nektek. -ismétlődik a válasz, bár most még halkabbra sikerült, mintha a lány félne valamitől.
-És neked, hogy ment? -érdeklődik a fiú, de a lány elszomorodva hajtja le a fejét.
-Nem ment... -hangzik a rövidke válasz, majd a lány végigsimít a hasán. -Mégsem kellünk neki. -mosolyodik el bánatosan, majd felpillant a fiúra aki döbbenten, de széles mosollyal nézi a hasán pihenő kezet.
-Egy baba?! -kérdezi végül és sietősen felpillant a lány sugárzó arcára, csillogó tekintetére és vékony vonalú mosolygó ajkára.
-Igen. -bólint,hogy megerősítse a hír valódiságát. A fiú felnevetve öleli át őt, hosszan maradnak így egymás hátát simogatva.
-El sem hiszem. Kisbabád lesz... -mondja örömittasan a fiú. A lány mosolyog, boldog, de mégis kiszökik egy könnycsepp a szeméből.
~Így akartam vele közölni, nem sikerült... Vajon más lenne most?!

Tabula rasa

A szádban a tiszta víznek is fanyar az íze
Minden rossznak azonnal cinkosa vagy
Bárki hiába szólna, hiába kérne
Mit tettél magaddal, hogy ilyen maradj?
A szíveden fagy

Taszít téged, ha tiszta a kép
Dühít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még

Így élsz, beleragadva a pillanatba
Üresen ásít rád fogyó időd

Elér-e annak a hangja, aki felrázhatna?
Ha szavakkal teli a szád, vajon meghallod őt?
Az üdvözítőt

Taszít téged, ha tiszta a kép
Dühít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még

Ha reggelre kelve tiszta a tábla
Csak tőled függ, hogy mit rajzolsz rá ma (2x)
Tabula rasa, tabula rasa

Tanít téged, ha tiszta a kép
Épít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még

Kitaszítva

"Nem követtem el nagy bűnt, nem voltam igazán gonosz... Nem kérdőjeleztem meg parancsaimat, nem lázadtam fel. Most mégis a tűz emészt el...
Zuhanok. Kitaszítottak. Tollaim kitépve hullanak szanaszét, testem lángba borul, szárnyaim elszenesedett csonkká válnak...
Hittem, bíztam, szerettem, de mindhiába...
Nem tudom miért, mikor, hogyan? Nem értem mit hibáztam, hogy ekkora büntetést kell elszenvednem. Szenvedek, lassan emberré leszek. Félelem, kétségbeesés, könnyek...
Temérdek könny... Ez lenne a hús vér lét?!"

A katona imája -Ákos-

Nem vagyok rá méltó, hogy a házamba lépj
De csak egy szóval mondd
És meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép
Azonnal enyhül a gond
Bárhová mentem, te jöttél velem
Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem
Igazság lelke - most legyél velem

Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!

Halottaim, szeretteim, betegeim
Mind, akik hordoznak
Gyilkosaim, kínzóim és elleneim
Titeket hordozlak
Bárhová megyek, ti jöttök velem
Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem
Tisztaság lelke - most segíts nekem

Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!

Ölni serényen
Térdig a vérben
Mostanra értem
Győzni nem érdem
Megannyi korban
Hevertem holtan
Arccal a porban
Megalázottan

De milyen érdek harcosa voltam?
De milyen ügynek a szolgája voltam?

Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!

Ezüst farkas 1. részlet

"-Pf... Hol késik már ez az ember?! Mindjárt esik... - fújta ki a cigarettafüstöt Ren,és nézett fel az eget kémlelve. - Már rég itt kellene lennie, 10 percenként levonok a béréből. Így meg szívatni, pedig lenne más dolgom is még...
( Nakamura Ren egy magas vékony fiú, haja kékes-fekete és rövid. Az, hogy milyen zenét szeret már távolról kitűnik, egy igazi metal párti ember. Testén tattoo-válások fülében piercing látható. Munkáját tekintve extrém fotós, egy természet védő kiállításra készít most nem hétköznapi képeket. Művészeti egyetemet végzett, 30éves, láncdohányos, de otthon csak a műteremben gyújt rá, a lakótársai miatt. Egyetemista társával, és két lánnyal lakik együtt. ) - ekkor valaki hátulról a nyakába veti magát.
-Sziiiaaaa! Most aztán megvagy Ren kedves, nem eresztelek el többé. - szólt a csilingelő női hang.
-Áh, te vagy az Eva. Rég láttalak, de még mindig nem változtál. - bontakozott ki a lány szorításából aki erre egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcára. - Au... - simogatta az arcát a fiú. - Majdnem a fogamat is kitörted. Amúgy mit keresel te erre? Nem a fesztiválon kellene lenned, és fotózni? (Eva szintén csoporttárs az egyetemről, szerelmes Ren-be mióta együtt dolgoztak, de a fiú nem viszonozza az érzéseit. Kislányos ruhákban jár, haját kétoldalt copfban hordja, így senki nem gondolná róla, hogy menny idős. Egy a város által működtetett ismertető és programbemutató lapnál vállalt állást, mint fotós. Imádja a cuki dolgokat és egy hatalmas méretű kézitáskával látható mindig. Tartalma mindenki számára ismeretlen.)
-Jaaj, te olyan negatív vagy most is... - csipogta a lány. - Hiszen csak holnap reggel indulok, a fesztivál a hétvégén lesz, most meg még csak csütörtök van. Ohó, és te mit csinálsz itt? Csak nem randid lesz? - csillant fel a lány szeme, a férfi hátán a libabőr futott végig, mert a sötétben is látszott a csillanás.
-Az tudod, hogy ilyenkor nagyon félelmetes tudsz lenni, Eva?! - erre a lány felkacagott.
-De tényleg. Ilyenkor miért ácsorogsz itt a sötétben?
-A modellt várom, egy munkához. Ide lett megbeszélve, de már egy órája itt rostokolok feleslegesen.
-Jaj szegény drágám, ha lenne időm én modellt állnék neked, de sajnos mennem kell, mert várnak már rám. - rápillant a srác karórájára. - Már ennyi az idő? Jaj, istenem még a végén elkésem. - felkapta méretes „kis táskáját” és sietni kezdett, de pár lépés után sarkon fordult és egy hatalmas puszit nyomott Ren arcára ismét. - Cicafiú az ajánlatom még érvényes, ha vége a fesztiválnak visszatérünk rá!
-Jól van- jól van... - törődött bele szegény. - Most legalább a másik oldalon is fáj a fogam. Szétszórt egy csaj, meg kell hagyni. - az utca ismét kihalttá vált, Ren egy újabb cigarettára gyújtott rá. Pár perc múlva, halk léptekre lett figyelmes. Puha és gördülékeny járás, még soha sem figyelt meg ehhez foghatót. Felnézett és egy kecses alak állt előtte.
-Öhm, elnézést. Te vagy a fotós, aki modellt keresett? - a hangja is lágy, és simogató volt. Ren hirtelen elfelejtette a bérmegvonós, leszúrós mondatait.
-Ahm, igen. Te lennél a modell?
-Igen, és sajnálom, hogy már most ennyi kellemetlenséget okoztam, remélem azért még dolgozhatunk együtt?!
-Persze, hisz nem lennék itt, ha akkora gond lenne. Meg így legalább találkozhattam egy régen látott barátommal, míg vártam rád. - de,hogy ezt miért mondom el neki? Gondolta magában.
A sötétben nem látszott jól a modell alakja, így Ren hiába kémlelte. Ekkor az eddig rémisztgető eső hirtelen leszakadt rájuk. - Gyere gyorsan, nincs messze a termem... - szaladni kezdtek, elől Ren, mögötte modellje.
Pár perc futás után elértek egy szép nagynak mondható házat. A kapu nem volt bezárva szerencsére, így Rennek nem kellett a kulccsal bíbelődnie. Ahogy kinyílt az ajtó, kellemes illat, és meleg áradt ki a lakásból, Ren ment előre, cipőjüket levetették.
-Yumi, Lexi merre vagytok?
-Én a konyhában, Lexi meg a kutyával szenved. - szólt ki egy kedves hang az egyik szobából, ahonnan finom illatok szálltak vele. - Remélem nem akarsz sokáig szenvedni fent, mert nemsokára kész a vacsi. Amúgy merre császkáltál idáig?
-Eva -val futottam össze, amíg vártam a modellem. Még mindig nem indult el a fesztiválra.
-Persze, hiszen most hétvégén lesz, nem tudtad? - én mondtam nektek, hogy eltudnánk mi is menni, mert hétvégén úgy néz ki nincs program. Legalább meghallgatnátok Kitty-ék koncertjét!
-Jah, hogy most lesz? - kiabált ki egy férfi a másik szobából. - Áhá, megvagy végre kiáltott fel ismét.
-Nah,végre! Már azt hittem vinni kell a dokihoz ismét. - reagálta le a lány, ekkor a férfi hang tulajdonosa viharzott ki a legelső szobából és be egy másikba. Nagy vízcsobogás után ismét felbukkant.
-Megöltem a dögöt. - ekkor egy kutya szaladt ki a szobából és követte a férfit. Mindketten a lány hangjának irányában tűntek el.
-Gyere, a termem az emeleten van. Szólt hátra Ren, majd mutatta az utat a vendégének aki szótlanul követte. Csak egy szobába pillantott be egy percre, ahonnan a lány hangját hallották. Yumi és Lexi akkor éppen egy szenvedélyes csókban forrtak össze. A lépcső elég furcsán nézett ki, lentről színskála árnyalataiban díszelgett, ám mikor fentről a vendég visszapillantott egy zongora billentyűit látta. Az emeleten 3 szoba volt és a bal szélsőhöz tartozott egy fürdő. A jobb szélső elég ütött kopott volt, a középsőn sok fénykép és egy NE ZAVARJ,MERT VÉGED VAN! Felirat látszódott már messziről. Ren és vendége a bal szélső fele tartottak. Mikor beléptek erős festék és cigaretta szag csapott az arcukba. Ren az ablakhoz lépett és kinyitotta, közben motyogott valamit, de azt nem lehetett érteni, mert a szájában egy újabb szál cigaretta lógott. Mikor kivette a modellhez fordult.
-Nah, most először is vetkőzz. Ma beállítom a gépeket, a hátteret és kiválasztjuk, hogy mi illene hozzád. Bent leszek, hozok pár mintát, a ruháidat tedd csak le oda az ágyra a sarokban. Fehérnemű maradhat. - és ezzel beviharzott a kis elkerített részbe. Majd ismét ki szolt.- Jah, amúgy remélem nem vagy szégyenlős, viszont borotvált. Mert én bőrre festek nem pedig bikinire. Ha ez gáz, most szólj... -még úgy 2 percig kotorászott a fiókban, majd kilépett a függöny mögül. A látvány ami fogadta, egyszerre sokkolta és vonzotta. A modell az ablakpárkányon ült szótlanul, egy szál bokszer alsóban. Kecses testén, mintha a vízcseppek futottak volna végig az ablak tükrözésének köszönhetően. Arca lágy vonalú, haja fekete, mint az űr,a fény mint 1000 picinyke csillagként meg az ázott tincseken. Ahogy felnézett szemei a kék óceán legmélyébe húzta Rent, szinte úszott azokban a gyönyörűen csillogó kék szemekben. Zavarodottságára a fiú szólalt meg.
-Sajnálom, hogy csalódnod kell. Nekem nem mondták, hogy lányt keresel. Pasival nem lehetne megoldani a fotózást?
-Hmmm... Azt hiszem valahogy meg tudjuk oldani. - mondta Ren mikor végre feleszmélt az ámulatból. De téged nem Chris-nek hívnak?
-De igen. Chris vagyok. Christien Vaatturi az igazi nevem. ( Christien Vaaturi modell, és a lányok szerelmének és rajongásának célpontja. 28 éves, múltját sok homályos rész fedi. Külseje és öltözködése sajátos, legtöbbször nőnek nézik, aminek hangja, kisugárzása sem mond ellent. Félénk, magányos típus, még sosem volt igazi kapcsolata sem baráti sem szerelmi, de erős vágyat érez, hogy találjon egy megfelelő személyt akit a világon mindennél jobban szerethet, és megismerhet.)
-Ööö, én Ren vagyok, Nakamura Ren. Extrém fotós... Szóval akkor ezek a képek nem lesznek jók. Pillanat és keresek újakat. - visszaviharzott az elválasztó mögé, majd kiszólt Chris-nek. - Jah, a kérdéseim akkor is érvényesek. Pasikat sem fotózok kis gatyában, szóval?!
..."

Rémtörténetek a fejekben

„Gondolkodom, tehát vagyok.” tartja a mondás. Ez a kijelentés azt vonja maga után, hogy a gondolkodás egy fontos tényezője az emberi létnek. Egy egyén életében akadnak még más fontos elemek, mint például a valamibe vetett hit, vagy a társadalomba tartozással járó pozitív és negatív hiedelmek, mesék. Régen, mikor még a történetek szájhagyomány útján jutottak el az emberekhez, minden egyes egyénnek más és más kép jelent meg a fejében. Ezt a tapasztalat és tudás alapján adták tovább, így módosítva az alap történetet. Ekkor még változatos dolgok születtek, mert a mesélők hol raktak hozzá, hol vettek el belőle attól függően, hogy nekik a hallomás pillanatában milyen benyomásuk alakult ki az adott történetről. Manapság viszont az erős vizuális hatásból fakadóan, és az egyéni elszigeteltség miatt a mese áradata lelassulva és egyenletessé válva jut el az érdeklődőhöz. Ma, mikor a legtöbb témában megfilmesítenek mindent, hiába olvassa, vagy hallgatja az ember a történetet, rögtön a - mások által kitalált- látott képeket kapcsolja hozzá. Átalakul és részben el is veszik a régi szabadság.
Hiedelmek és a rémtörténetek a múltban gyökereznek, és még ma is megállják a helyüket ebben a kialakított világban. Akadnak globálisan ismert és helyi legendák egyaránt. A közös bennük, hogy az emberek akaratlanul is gondolnak rájuk. Mikor például valaki egy csillagos éjszakán felfedez egy furcsán világító dolgot az égen, a többség fejében megfordul az idegen létforma - ufó - gondolata, pedig legtöbbször ésszerű magyarázata van a látott jelenségnek. Ugyan akkor Loch Ness és a híresebb vízi szörnnyel rendelkező tavakon kívül senki sem gondol rögtön óriás, élő dinoszauruszra, ha a víz felől furcsa csobbanásokat hall. Ez abból adódik, hogy honnan és milyen erősségben érkezik a történet. Ha több irányból, és gyakran hallani olyat, hogy idegenek gabonaköröket helyeztek el több terület gabonájában, az emberek többségében ez az impulzus maradandó. Ha legközelebb azt hallja, hogy furcsa növénypusztulás történt egy szántóföldön, eszébe jut az űrből érkező látogató elképzelése is. Pedig a legtöbbször az is elterjed, hogy emberek pusztították le a termést, hogy ezzel is táplálják ezt a hiedelmet. Mint minden más téren itt is akadnak hinni vágyók, és szkeptikusok egyaránt.
Akadnak olyan történetek, amik nyoma még ma is jelen van, még, ha kissé át is alakult. Egy kelta hiedelem szerint október 31 az évnek az a napja, amikor az élők és holtak közti lepel a legvékonyabb. Az volt Samhain - egy démon - éjszakája. Vagyis az emberek maszkok mögé bújtak el előle, a lépcsőn hagyott édességekkel akarták csillapítani, és tökből faragott fejekkel imádták. Samhaintől ered az egész Halloween. Ma már ez átcsapott a kereskedelem egy ütőkártyájává, hogy a gyerekek felöltözve édesség után rohangáljanak a sötétben. A halloween egy olyan szokás, aminek az eredetét kevesen ismerik, mégis évről évre a „nagy nap” előtt emberek ezreit foglalkoztatja a kérdés, milyen is legyen a környezet, a ház és maga az ember kinézete ezen az éjszakán.
A régi korok természeti népei nyitottabbak voltak még az effajta rémtörténetekre, és hol félelemből, hol az isteneikbe vetett hitből áldoztak embereket adott időponthoz kötve, melyet jó előre megterveztek. Ezeket a rituálékat általában a jólét, a termés, vagy maga a túlélés érdekében végezték be, de szentül hittek az erejében, és tovább adták az újabb generációknak. A véres mészárlások és kivégzések voltak a számukra természetfeletti eseményekhez kapcsolt helyes cselekedetek. Ezt normálisnak gondolták, és talán az élet kiontását leszámítva, normálisnak tűnő cselekedet is volt. Hiszen nem volt más, elméletben kapcsolható dolog, mint valami felsőbb és vérszomjas hatalom képzete. Mégsem lehet elítélni azt a kort, hiszen ők csak azt tették, amit logikusnak ítéltek. Eltűnt a nap az égről? Ez csak valami nagy és erős dolog műve lehet, és mint apró védtelen halandók meghunyászkodnak ez előtt a felsőbb erő előtt. Persze ez ma már barbár és elmaradott cselekedetnek is tekinthető, a mai tudományos magyarázatok mellett pedig szörnyű és primitív válasz a természet törvényeire. De vajon nem tettük volna ugyan ezt, ha a tudósok, vagy az erősebb uralkodó vallás fel nem fedezi ezen események okát, és ki nem írtja a számára babonás bolond népcsoportokat.
A modern ember elzárkózik a babonás, vagy különösnek nevezett dolgoktól, történetektől. Nem hisznek a csodákban, a láthatatlan varázslatos dolgokban, amit nem értenek, elzárkóznak tőle. Pedig, ha belegondol az ember, az nem csoda, hogy létezünk? Attól, hogy értjük valaminek a működését, az nem kevésbé csoda. A csoda pedig a varázslat szinonimája. Mindenkit ez a varázslat éltet, csak ez a varázslat eltérhet, hiszen nem vagyunk egyformák. A régi történetek, és mesék ekörül a varázslat körül keringenek magyarázatként. Hiszen ha egy gyerek fél a sötétben, nem egyszerűbb ezt mumusnak, vagy a zsákos embernek nevezni, mint az egyedüllét és a magány megtestesítőjének, mint kimondani a már amúgy is agyonterhelt szüleinek, hogy több figyelemre és szorosabb kapcsolatra vágyik. A szülők pedig vagy átlátják a helyzetet, vagy a rémtörténeteket okolják mindenért, és megpróbálják az ellenkezőjét belesulykolni a gyerek fejébe, miszerint nincs se mumus, se szörnyek, sem pedig zsákos ember. De ezzel olyan, mintha azt mondanák, hogy nincs szeretethiányod, jó neked magányosan, egyedül a sötétben, és csak az élénk képzeleted játszik veled.
Minden babonának megvan a valós alapja, csak eléggé le kell tisztítani, és esetenként elvonatkoztatni. Mint a rend őreit jelképező csillag esetén, amit a pentagrammból alakítottak ki. Mindenki a bűnös lelkivilágú boszorkányok, és a sátán jelképének nevezi a pentagrammot, tévesen. Ez egy védelmet képviselő pozitív erejű talizmán, mégis, ha valaki ilyet hord, vagy csak kiejti a száján, sátánistának nevezik még ma is. És, még az ősi népeket nevezik elmaradottnak, akik hittek a jóság erejében, jelképében és törődtek egymással. Szörnyek márpedig vannak. Az emberi természet sötét oldalát és az elkövetett rémségeket testesítik meg. Ugyan nem két lábon járó lények, de mindig is jelen voltak, és jelen is lesznek a gondolatainkban, míg gondolkodni képes emberek léteznek.

Az utolsó teljesített kívánság

Sötétség...fáradtság...félelem...fény...csattanás...hideg...valaki magához szorít...szirénák közelednek...lábak dobognak...emberek beszélnek...fény...ismeretlen szagok...félek...félek...egy arc...rám néz...hozzám szól...nem értem, mit mondasz! Ismételd meg kérlek!...
-Remélem jobban érzed magad!- megsimogatja a fejem...Ő volt az...az érintésére emlékszem...Mi történt? Hol vagyok? És te ki vagy? Köszönöm...Köszönöm idegen...Megmentetted az életemet. Melletted maradok, ha lehet és meghálálom ezt, ígérem.
-Ne mocorogj! - véletlenül rád estem és a te lában is megsérült, de hazaviszlek magammal, és együtt felgyógyulunk, jó?!
-Köszönöm...
Mikor ismét felébredtem egy új környezet volt körülöttem. Kellemes meleg és szeretet áradt mindenhonnan. Az ágy szélén egy alvó alak. Igen, biztos,hogy ő volt az...nem álmodtam...a lábam még fáj, de nem vészes. Egy nagy ásítás és nyújtózás után óvatosan leugrottam az ágyról. A puha szőnyeg csiklandozta a talpaim. Víz és hús, oh...már jó pár napja nem is ettem semmit...nehéz az utcán egyedül...Nagyon finom, jaj, szegény. Sínben van a lába, mégis a földön ül, és velem volt, ezt sosem tudom neki meghálálni...
-Hát felébredtél? - mosolygott rám a fiú. Tényleg aggódott értem, hát mégis élnek még rendes emberek ezen a földön?!
-Látom éhes voltál. Hozok még, ha kérsz, maradj itt hozom.- állt fel, szegény fiú.
-Köszönöm. Bárcsak értenéd amit mondok...
-Shin vagyok, gondolom neked nincs neved. - mosolyog rám, pedig biztos fáj a lába, mégis mosolyog.
-Mit szólnál, ha Hope-nak szólítanálak? - vigyáz rám, gondoskodik rólam, és még nevet is ad, biztos, hogy ez csak álom. Ha most én kívánhatnék azt kérném, had beszélhessek vele, legalább pár szót.
-Még van egy kis dolgom, de ha szeretnél nyugodtan nézz csak körül. - végigsimítja a hátam, csodálatos érzés. Felkapcsol egy nagy lámpát és valami furcsa asztalhoz ül... szép kis lakása van. Nagyon otthonos. Még mindig az asztal felett ül, és erősen gondolkozik. Egy nagy üres lap van előtte, a jelek szerint nem tudott semmit dolgozni. Kérlek NE fáraszd nagyon ki magad, léptem egyre közelebb és közelebb. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, felvett, a térdére ültetett és csak végig-végig simította a hátamat, nagyon jó érzés volt..
-Tudod mit?! Menjünk aludjunk egy jót, talán holnap eszembe jut valami.. Az ágyán nekem is volt helyem, a takaróján alhatok, és ő mellettem lesz..Kérlek had segítsek én is valamit. Meséld el nekem mit tehetnék. Bújtam közelebb és beléptem az álmába..
-Shin, áruld el mit segíthetnék?
-Ki vagy te? - kérdezte Shin.
-Egy barát vagyok aki segíteni szeretne. Mond, mit tehetnék?
-Adj nekem ihletet, hogy elkészíthessem a történetemet.
-Akkor mesélek neked egy mesét...mosolyogtam és egész éjszaka az álmában voltam, hogy újabb és újabb történetekkel lássam el. Másnap ezt a kedves fiút megszállta az ihlet. Egész nap írt és rajzolt. Jó volt látni, hogy magára talált, boldog voltam. Mikor este kimerülve elaludt ismét meglátogattam az álmában és beszélgettünk, mint két ember egy csendes kis kávézóban. És így volt ez estéről estére. Mesélt magáról, hogy ki ő és milyen az élete, én csak hallgattam és közben egyre jobban beleszerettem Shin-be, de tudtam jól, hogy bármit is teszek éjszakánként nappal újra csak egy fekete macska leszek akit ő megmentett.. Szeretem őt..s a szívem ketté hasad e miatt..miért történt mindez..fáj, úgy fáj...
-Hope, látod ezt? Befejeztem az új történetemet. - kapott fel az ölébe, csodálatos volt mikor magához szorított, de a szívem ki akart szakadni a helyéről..el kell hagynom őt, de nem...nem vagyok rá képes...miért vagy ennyire kedves? Miért kellett beléd szeretnem? A szívem egyik pillanatban majdnem kiugrik, a másikban hirtelen megáll...
Már fél telt el, de még mindig nem vagyok képes magára hagyni..
-Hope, valami baj van velem... Valahonnan ismerős a tekintete annak a fiúnak akivel álmaimban beszélgetek, de még sem tudom őt hova tenni... Azt hiszem...de mindegy, aludjunk. - húzódott be a falhoz, hogy melléfekhessek és hamar el is aludt. Kis vacillálás után ismét beléptem az álmába.
-Shin, ismét zavarlak. - mosolyogtam, de ez a mosoly belül szinte szétszaggatott.
-Sosem zavarsz, de kérlek áruld el a neved. - lépett egyre közelebb és közelebb hozzám.
-A nevem..a nevem Hope..- mondtam ki elhaló hangon. Ő egy pillanatig megtorpant, majd újra közeledett.
-Nem ismerek Hope nevű személyt, de mégis annyira ismerős vagy. Honnan? - nyúlt felém, én csak hátrálni voltam képes. Majd egy pillanatban eszemet vesztve hirtelen léptem felé és megcsókoltam őt. Ajkának érintése felperzselte a testemet, ott és akkor eldobtam volna mindent, hogy mellette maradjak, még ha egy kis időre is. De ő ellökött magától, és hirtelen felébredt. Akkor rájöttem, hiába vagyok az álmaiban emberi alakban ő mégsem rám vágyik.. szeretem..szeretem, de most inkább meghalnék. Több napon keresztül éjjel nappal ébren volt, hát ennyire durva volt amit tettem? Vagy attól fél, hogy újra megjelenek? Sajnálom Shin, te kedves voltál hozzám, én pedig megbántottalak téged. Kérlek bocsáss meg...Ő csak fel, s alá járkált, majd mikor leült, hogy dolgozzon pár perc múlva összegyűrte a munkáját. A napok múlásával egyre több és több papír hevert a földön, az a kedves fiú pedig aki megmentette az életemet most szenved. A kimerültség és más dolgok miatt amiknek csak én vagyok az oka..
-Ki vagy te? Hol láttalak már? Az a tekintet olyan ismerős.. - csapott az asztalra. Ha most tudnék beszélni, milyen egyszerűen elmondhatnám neki, hogy én vagyok az.. de ez nem áll a hatalmamba. Én, csak kívánságokat tudok teljesíteni..
-Találkoznom és beszélnem kell vele.. - kapta fel hirtelen a kabátját és el is tűnt. Még az ablakból láttam amint eltűnt az utca végén. Későn és bánatosan ért haza. Nem szólt hozzám, csak az ágyra ült és nézte – nézte a földet. Mikor odaléptem láttam, hogy sír. Az önzésem miatt került ilyen állapotba. Talán jobb lett volna, ha azon a hideg estén egyszerűen elüt azaz autó..
-Nevetséges vagyok, igaz Hope? - félek a saját álmaimtól..mégis szeretném őt újra látni.. eldőlt az ágyon én odakucorodtam mellé és már aludt is. „szeretném őt újra látni..” most utoljára, most az utoljára lépek be az álmaiba..itt az ideje, hogy elbúcsúzzam és elengedjem őt..
-Reméltem, hogy ismét találkozunk.. - mondta ő amint meglátta, hogy közeledem. Most egy csendes kis fa alatt üldögélt..
-Búcsúzni jöttem, sajnálom, hogy megbántottalak a múltkor.
-Mi? Nem, az nem lehet. Nem teheted ezt velem.. Hiszen én álmodlak..és én..azt, azt akarom, hogy velem maradj..
-Én nem a te elméd játéka vagyok, hanem egy kívánság teljesítő macska, akit megmentettél és magad mellé vettél már egy ideje. Beléd szerettem és ez hiba volt, most pedig el kell mennem, mert csak még több szenvedést okoznék neked..
-Nem, ez nem igaz. - állt fel és jött ismét közelebb hozzám.
-Sajnos igaz. Régóta az emberek világát járom és teljesítem a kívánságaikat, de most először éreztem ilyet egy emberben, mint amit benned és a kedvességed, a szereteted meghatott és beléd szerettem. De ez nem maradhat így.. így hát ég veled Shin.. fordultam meg, és hagytam őt magára, de pár lépés után ő utánam szaladt, visszarántott és megcsókolt. Ismét elveszhettem az érzelmek által kevert zavaros örvénybe.. megcsókolt, és nem tolt el magától..szeretem..mindennél jobban..szeretem ezt az embert. Ő hosszasan ölelt magához én pedig zokogtam, hát ezt érzi egy ember, mikor meghasad a szíve, mert el kell hagynia azt akit szeret?!
-Maradj velem.. ha tényleg kívánságot teljesítesz, akkor maradj velem.. - suttogta a fülembe elhaló hangon. Lassacskán elkezdtünk a földre csúszni, a végén már a karjaiban feküdtem. Az eltöltött percekért odaadtam volna a már leélt századokat, csak ne érjen véget, és ne kelljen itt hagynom őt.. ekkor megszólalt a telefon, mindketten felébredtünk, mikor Shin végzett a beszélgetéssel hozzám lépett és a szemembe nézett.
-Hát mégis igaz lenne amit álmodtam? Ugyan az a sugárzó tekintet... - mosolygott rám, de nem sok mindent értett... nekem el kell mennem...muszáj, ha azt akarom, hogy boldog legyen...próbáltam kimászni a kezei közül, de ő csak szorított magához, egyre csak ölelt és ölelt...hallom a szíve dobbanását..szeretem...vajon az ő szíve értem dobog? Nem...hiszen ő egy ember...mennem kell,mielőtt teljesen magával ragad a vágy...Hirtelen kiszabadultam az ölelő karjaiból és a nyitott ablakon át szintről szintre jutottam le, de mire a földre értem ő már mögöttem volt..futottam, futottam ahogyan csak bírtam, ám ő a nyomomban volt...egyszer csak ismét fékcsikorgás és csattanás, de most az mögülem hallatszott...félek, nem merek hátranézni..istenem, add, hogy ne...
Shin a járda szélén fekszik körülötte vér...ahogy odarohanok ő mosolyogva néz rám...
-Hát mégis visszajöttél hozzám Hope? Végre úgy láthatlak, mint az álmaimban... - nyúlt felém.. istenem, ne...a különleges lényeg emberi alakját csak egy haldokló láthatja.. ez miattam történt, szemeimből sűrű könnyáradat ered, és minden csepp a fekvő Shin arcán gördül végig..
-Hát mégis igaz volt minden.. - csuklott el a hangja.
-Shimigami, hol vagy shimigami? Mutasd magad, tudom, hogy itt vagy! - keltem fel dühösen, de magamra haragudtam, mert az egész az én hibám..
-Mi a bajod? Rád sem ismerek Hellonder. - vigyorgott a shimigami.
-Ne vigyorogj itt... mond, itt az ideje? - kiabáltam eszemet vesztve. Ő hirtelen elkomorodott.
-Már egyszer meg hosszabbítottad, mit akarsz még itt? Hagyd őt, vége...
-Nem...nem...az nem lehet, hiszen ő mentett meg..nem lehet, hogy így legyen vége az életének...
-Uram, jól van, már értesítettük a mentőket. Bírja ki, mindjárt itt lesznek. - állták körbe az emberek az eső pedig a semmiből zúdult ránk..akit szerettek az pedig a hideg földön hever és én semmit sem tehetek érte. A távolban megjelentek a szirénázó hangok, de vajon ideérnek idejében? Minden rendbe jöhet még? Nem..akkor a shimigami nem lenne itt.. csak fogtam a kezét, és néztem őt tehetetlenül. A hangok egyre közelebb értek, és még a hordágyról rám mosolygott, az akit hosszú életemben először szerettem.. Követtem a kórházba, a shimigami jelenlétét érezve találtam rá a megfelelő ablakra, szerencsémre kissé nyitva volt.
-Mi lesz vele doktor úr? - kérdezte egy fehér ruhás nő az ajtóban.
-Amit tehettünk érte megtettük, de kétlem, hogy megéri a hajnalt.. - mondta ki a szívet tépően fájdalmas mondatokat, lassacskán ismét némaság hullott a szobára, sikerült bejutnom, de Shin nem volt magánál. A shimigami ott ült a lámpán és értetlenül nézte, hogyan ragaszkodhatok így egy emberhez..
-Ho..pe.. - suttogta halk hangon a nevemet. Nincs magánál, mégis engem hív..beléptem az álmába ismét.
-Hope, jól vagy? - futott felém.
-Nekem kutya bajom, de te miért csináltad ezt? Miért jöttél utánam?
-Mert szeretlek... - ölelt át szorosan. Ettől a szótól és az általa keltett érzéstől remegni kezdtem..de boldog voltam, amíg az agyamon át nem villant, hogy a valóság sajnos más, haldoklik..
-Fel kell ébredned Shin, azt szeretném, ha felébrednél most, hogy tudjunk beszélni. - fordultam felé.
-Nem..akkor megint eltűnsz, mint az imént. Beszéljünk itt.. - szorított magához.
-Ez most nagyon fontos, kérlek tedd ezt meg és én veled maradok örökre.. igen, ezt kell tennem.. Mikor felébredt, meglátta a shimigamit, de nem tudta ki, vagy mi is ő.
-Shimigami! Alkut ajánlok az életéért cserébe! - fordultam felé kérlelhetetlenül és mégis bátortalanul.
-Alkut? Hmm...hadd halljam. - ugrott le az ágy rácsára.
-Az én életem, az övéért cserében. - hangzottak a szavak a sötét csendben.
-Feláldoznád magad egy emberért?! Ennyire bolond vagy? - röhögött fel.
-Elfogadod, vagy mi lesz?
-El... - harsogott a némaságban a röhögése. Shin fölé hajoltam és a szemébe néztem, hallott minden egyes szót. Sírt..a szívem szakadt belé, de remegő hangon még tudtam hozzá szólni.
-Én csak egy kívánság teljesítő macska vagyok, de te megmentettél és beléd szerettem.. Szeretném utoljára a te kívánságodat teljesíteni. Veled maradok örökké... - simítottam végig a haját, ő az enyémet. Levettem arcáról a maszkot és megcsókoltam. Ez a csók volt az utolsó...átadtam az életerőmet és minden érzésemet ami iránta kialakult. Mikor kinyitottam a szemem, ő engem nézett és sírt.
-Ne sírj butus, hiszen veled leszek. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen lehet szeretni és szeretve lenni. - mosolyogtam rá, közben lassacskán apró fénysugarakká vált a testem, utolsó pillanatban még őt láttam és éreztem keze melegét. A testem semmivé vált, de az érzések örökre benne maradnak. Boldog voltam.. Amint eltűntem a shimigami is egyre halványabban látszódott csak, megmentettem őt. Az igaz érzések hatására a halott varázslények amellett maradnak akiért feláldozták magukat.. öntudatlanul, hétköznapi lényként, míg alvó tudatuk fel nem szabadul egyszer...


3 évvel később egy csendes kis kávézóban -
-Mondja kedves Shin, honnan jött az ötlet, hogy készítsen egy ilyen remek történetet?
-Az álmaimból.. - mosolygott Shin.
-Az olvasók arra is kíváncsiak lennének, hogy tényleg saját magáról mintázta Hope alakját?
-Nem, ő a legkedvesebb személy volt a számomra aki valaha is élt. Az ő emlékére született meg a mű. - mosolygott, közben a térdén alvó fiatal macskát simogatta.
-És mondja, nem érezte úgy, hogy kissé sokkoló lesz a története? Hogy sokan fintorogva néznek majd önre?
-Nem a közönség miatt, hanem egy bizonyos személy miatt írtam meg a történetet, az már csak egy pozitív dolog, hogy akadnak még más emberek is akik átérzik a szerelem és a szeretett személy elvesztése körüli fájdalmas érzéseket.
-Köszönöm az interjút.
-Én köszönöm, hogy meghallgatott. Gyere Hope, menjünk haza.. - keltegette fel az alvó macskát és könnyed léptekkel tűnt el az újságíró tekintete elől...

QOTD

Egyszer minden vámpír számára... elviselhetetlenné válik... az örökkévalóság gondolata. Sötétségben, árnyak közt élni... csakis a magunkfajták között, az árnyak mocsarába süllyedve. A halhatatlanság jó dolog... míg rá nem jössz, hogy egymagad vagy. Én álomba merültem, remélve, hogy az idő elszáll fölöttem... de én nem veszek tudomást róla. Ám miközben ott feküdtem, a világ valahogy más lett... valamiképpen megváltozott... jobb lett. Érdemes lett újra megjelenni, hiszen új istenek uralkodtak. Soha nem voltak egyedül. És én egy lettem közülük. Vajon a 100 év pihenés tette, vagy az első étkezés? Ki tudja? De sokkal jobban éreztem magam, mint eddig bármikor. Kiélesedett érzékeim lévén... tévedhetetlenül jutottam el újjászületésem eszközéhez. Ösztönöm a régi házamhoz vezetett.
-Jesszus.
-A hangod...
-Ki vagy te?
Ellenállhatatlan késztetés fogott el.
-Lestat vagyok, a vámpír. - A szavak maguktól törtek elő. Egyetlen mondattal elárultam a saját fajtámat. Elárultam a titkot. ( Megszegtem a titoktartás törvényét)
-Vámpír? Röhejes.
-Valóban. Mulattató. Ti mind... káprázatosak vagytok.
-A kezed...
-Jégideg?
-Meg akarsz ölni?
-Nem. Minden dédelgetett álmotokat valóra váltom. Szerencsés nap virradt rátok.

Ostobaság volt, belátom, de attól a pillanattól fogva... a barátaim, a gyermekeim lettek. Új istent avattak. Engem.

Vihar

A természet megkönnyebbül a forróságtól eső idején.
Csak az én szívemet nyomja súly,
messze távol, ahol a vihar robaját elnyeli a szél,
oda vágyik,oda hozzád.

Az eső lehűti a forró talajt.
A villámok,s a mennydörgés a világ tudtára adja,
itt egy jobb idő vár.
Az esőben állva feléd nézem a messzeséget.
Eső,s könny áztat,ám a feloldozás helyett, csak vágyakozás várhat.
Hogy a villámok egyszer eljutnak melléd,azzal amit az égbe kiáltok,
és a vihar után végre rád találok.
Szívem csak ekkor lesz boldog,
mint az ázott út,mi hozzád eljut.

Egy vámpír szeretője lettem... II.

Meglepetésem még nagyobb lett ahogy szenvedélyesen ostromolta ajkai az enyémeket, zihálva váltunk el. Meg akartam kérdezni, hogy mégis mit csinál, de ő gyorsabban válaszolt és annyit mondott, semmi olyat amit te nem akarsz. Hát ennyire nyilvánvaló lenne, hogy kívánom?! Ujjai végigsimították a bőröm, míg a köldökömnél szét nem bontotta a köntös övét. Elismerés és vágy csillant a szemében testem láttán, ez büszkeséggel töltött el. Kényelmesen feljebb húzódtam az ölében, és megéreztem mennyire is kíván már, önbizalmat adott. Feltérdeltem a kanapéra ezzel még inkább szabaddá vált a testem a köntös öleléséből, ő rajongással telve érintett meg, majd megcsókolta a hasam amitől fel kellett kuncognom. Megszabadítottam férfiasságát nadrágja fogságából, majd kettőnk közé került ahogy visszaültem a combjára. A nyaka köré fontam a karomat, ő pedig combomat, majd fenekemet simogatta a csókok alatt. Amennyire lehet, már készen álltam a tovább lépésre, és a közöttünk nyújtózó férfiassága is erről árulkodott az ő esetében. Kíváncsi voltam, hogy melyikünknél szakad el előbb a cérna. Én a hasfalát, és mellkasát simogattam, ő pedig nagy kezeivel a már kemény melleimet és mellbimbóimat dörzsölte. Egyszerre indultunk meg lefele, combjait szétnyitva tárta ki az én combjaimat majd ujjai megtalálták az érintésére vágyakozó nőiességemet. Először végigsimította újra és újra érzékeny pontjaimat, majd ujjait belém csúsztatta és könnyedén mozgatta. Én közben halk sóhajtással és kidugott nyelvvel jeleztem mennyire élvezem ezt, közben pedig férfiasságát masszíroztam váltakozó gyorsasággal. Miután kéjesen felnyögött abba hagyta a simogatást, megemelt és lassan férfiasságára ültetett. Mindketten felnyögtünk, én a méretétől, ő az ölelő forróságtól. Homlokunk összeért és egymás tekintetében mélyedve ziháltunk kicsit, majd elkezdtem mozogni az ölében. Felváltva kapkodtuk a levegőt és egymás szemében elveszve szeretkeztünk a kanapén, köntösöm takarásában. Egy pillanatra elszakadtunk és akkor felkapott és a szoba felé vitt, én körbeöleltem lábaimmal a derekát, ő pedig a fenekemnél kitámasztva vitt, közben meg-meg emelt és leengedett. Mikor az ágyra kerültünk még akkor sem szállt ki belőlem, és nem hagyta abba a mozgást sem. Alulra kerültem, ahogy fölöttem tornyosul csak még szexisebbnek láttam. Mikor lehajolt, hogy megcsókoljon vizes haja arcomat seperte, illata pedig betöltötte a tüdőmet. Minden részét akartam, meg is kaptam. Illatát, kényeztetését, látványát és érintését. Még a vágya is az enyém volt, mert engem akart, annyira amennyire én őt. A lágyból a tempós, majd a vad gyorsaságú mozgása izgalmas és élvezetes élmény volt. Nem érdekelt, hogy néha hangosan és élvezetesen felsikoltok, mert akkor egy magabiztos mosoly villant fel az arcán. Éveknek tűnt amit így töltöttünk, és nem akartam, hogy vége legyen, de már egyre többször remegtem meg ahogy mozgott bennem. Végül átölelt és karjai újra megemeltek, majd megfordítottak úgy hogy közben ritmusosan folytatta a lökéseit. Négykézláb voltam, ő végig simított a gerincemen, majd rám dőlve csókolta ujjai nyomát. Kezeim, lábaim reszkettek ahogy elért a vég. Izmaim annyira megfeszültek, hogy képtelen volt tovább mozogni, és ahogy megpróbálta egy nyögéssel ő is elment. Hangosan zihálva és nyögve próbáltam nem elveszteni az eszméletem az élvezet hullámaitól. Képtelen voltam összerogyni, pedig még őt is én tartottam, férfiasságát pedig rabul ejtettem, így ott térdeltünk az ágyon. Ő előbb tudta visszaszerezni az uralmat a teste felett, és átölelve ismét izgatni kezdett ,míg az izmaim fel nem engedtek és ki nem szabadult belőlem. Én összerogytam, ő félig rajtam, félig mellettem feküdt. Percekig nem szóltunk semmit, majd felé fordultam és ő mosolyogva nézett rám. Megcsókoltam, majd cirógattuk egymás forró bőrét. Órákig beszélgettünk, bár annyira fáradtnak éreztem magam, hogy alig voltam magamnál, de úgy éreztem, ha elalszom és felébredek minden más lesz. Nem akartam, vele akartam lenni, szeretni, általa szeretve lenni, és minden alkalommal szeretkezni. Végül mégis csak győzött az álom, ám mikor felébredtem furcsán éreztem magam. Minden olyan fényes és éles volt, hogy az zavart de ő ott volt, és aggódva figyelt. Szédültem kicsit, és éhes voltam, mikor az órámra pillantottam 9et mutatott, sötét volt, mert lámpák égtek, gondoltam átaludtam egy egész napot. Ahogy felültem ő mosolyogva lépett oda hozzám, vizsgálgatott. Bőre halvány volt, de ugyanolyan kívánatos, mint tegnap. Miután csókkal üdvözölt kiment a konyhába és hozott nekem egy bögrével a kedvenc specialitásából. Mindet kiittam és kaptam még egyet. Örült, hogy ennyire értékelem én pedig örültem, hogy csillapítja éhségemet. Mikor már friss voltam egy zuhany után épp visszavettem a ruháimat, mikor az ajtóban állva megéreztem a rám irányuló tekintetét. Felé fordultam és meglepett arcot vágott, majd a vonásai lággyá és szerelmessé váltak, legalább is szerintem. Leültetett, és mesélt valami régi történetet, majd azzal jött, hogy azt szeretné, ha örökké vele maradnék, mert ő tényleg engem keresett már hosszú-hosszú ideje, és ezért sem bírta megállni, hogy meg ne tegye… Átváltoztatott, vámpír lettem. A reakcióm szokásos volt, hogy nincsenek vámpírok, bár én mindig is imádtam a vámpíros történeteket. Mikor megmutatta, hogy tévedek leesett az állam. Miután kis segítséggel előhozta az én fogaimat is nem éreztem félelmet, vagy zavartságot. A nyakába ugrottam és valami olyasmit kiabáltam neki, hogy mindig is erre vágytam. Meglepett volt, de hamar átváltott megkönnyebbülésbe. A megkönnyebbülés pedig vágyba, ami pedig vad csókolózásban teljesedett ki. Az életem véget ért azon az estén, de az örökké csak most kezdődik… :)

Egy vámpír szeretője lettem... I.

Kedves naplóm!
Az utolsó bejegyzésemet írom most,szeretném,ha az utókor egyszer megtudja az igazságot…
Az egész talán ott kezdődött,mikor az akkori pasim kidobott,mondván micsoda egy feminim ribanc vagyok. Lehet,de akkor sem hagyom szó nélkül a különbségeket. Elvégre gondoljunk csak bele, ha egy pasi és egy csaj a megismerkedésük után egyből lefekszik, a csajt könnyűvérűnek, míg a pasit hódítónak hívják. Vagy az, hogy a sex közben már a megnevezéssel alárendeltnek tekintik a nőket, alvégre a pasi dug, őket meg dugják csak. Mi csak elszenvedői lennénk az egésznek?! Hát konkrétan vele én az voltam. Ha világosban csináltuk volna még olvasni is tudtam volna közben. De nem, mert ő csak a sötétben férfi… :S
Szóval én lettem a bűnös, és kiadta az utamat, de talán jobb is, legalább nem kell hallgatnom az önimádó zsoltárjait. A barátaim persze sajnáltak, mert azt hitték össze vagyok törve lelkileg, mert mennyire passzoltam hozzá. Meg kell jegyeznem legalább annyira, mint egy chivava egy drága köves táskához. Szerintem az a kép épp oly életidegen, mint a mi párosunk volt, de hogy hogyan is kerültünk össze?! Fogalmam sincs, csak hagytam, hogy meggyőzzenek, mi egy kategóriásak vagyunk. Ő Ken, én viszont nem vagyok Barbie…
Az egyetlen ember aki örült ennek az a lány volt aki sosem értett egyet a többiekkel ezen a téren. És míg a „barátaim” Kent kaparták össze a fájó szakítást követően, mi bulizni jártunk kettesben.
Remek érzés volt szabadnak és lazának lenni, senki sem csóválta a fejét, ha egy-egy hajnalon a lámpaoszlop körül pörögve énekeltük a korábban hallott dalt. Bevitt olyan helyekre, és megismertetett olyan emberekkel akiket korábban elképzelni sem tudtam volna. Átformált, megtaláltatta velem a valójában hozzám illő stílust. A hajamat befestettem, sminkem más lett, ruhatáram lecserélődött. Azt mondták drogos vagyok, vagy szektás, de én csak vigyorogtam ezen, és Amyvel összekapaszkodva nem törődtünk velük. Egy új réteghez tartoztam már,és boldogabb voltam mit előtte bármikor. Az egyik este Amyhez odajöttek páran és beszélgetésbe elegyedtek. Volt köztük egy srác aki csak némán figyelt, néha-néha összetalálkozott a tekintetünk, és ekkor percekig fogva tartottuk a másik pillantását. Korábban egy ilyen ember elől futva menekültem volna, most viszont képtelen voltam másra figyelni. Közepesen hosszú haja szemébe lógott, borostás arca férfias kisugárzást adott karakterének. Szemének zöld csillogása egy álombeli rétet tükröző víz csillogására emlékeztetett. Farmert és ujjatlan feszülős felsőt viselt ami kiemelte minden apró és nagy izomköteget amit csak lehetett. Nem volt izompacsirta, de meg mertem volna esküdni rá, hogy ha összeesnék könnyedén elkapna és megtartana. Tetszett nekem, és a szája mosolyra ívelő alakjáról tudtam, hogy én is neki. Hosszú hajam rejtelmesen takarta el a nyakamat. Tekintete végigsiklott a V kivágású felsőm szélétől egészen a melltartóm kivillanó csipkéjéig, és megpihent az anyagok találkozásánál. Máskor ezt undorító stírölésnek gondoltam volna, ám benne volt valami ami inkább büszkeséggel töltött el. Tekintetében dicsérő és elismerő fény izzott,mikor újra találkozott a pillantásunk. Fel sem tűnt, hogy a többiek közben leültek, míg mi csak álltunk ott. Amy térített magamhoz, és csúsztak arrébb, hogy le tudjunk ülni. Az idegen mellém került, és ahogy leült megéreztem az illatát. Pezsdítő és férfias volt, kezdtem kissé aggódni, hogy valami baj lehet. Ilyen tökéletes ember nem létezik számomra a földön. Amy bemutatta a barátait, de mikor rá került a sor elhallgatott. Én majd felnyögtem kínomba, mert az idegen felállt és otthagyta a társaságot. Ennyi, törtem össze belül, még a nevét sem tudtam meg, esélyt sem adott, de ő pár perc múlva visszatért egy tálca itallal, mindenkinek más poharat adott. Végül én is kaptam és rám mosolygott, ez úgy elborított örömmel, mint mikor a kiskutya dicséretet kap. Vissza ült mellém, és érdeklődve nézett, nem értettem, majd rá kellett jönnöm, azt várja igyak. A többiek már hümmögtek és elismerően bólogattak neki, mikor engem elért az italom varázslatos hatása. „tökéletes” ennyit tudtam csak mondani. Az összes íz amit szeretek benne volt, ez az én italom, mintha csak miattam készült volna. Ő felnevetett, hangja olyan volt mintha egy teremnyi hangszer összhangban egyszerre csendült volna fel. „Eric vagyok”, búgta a fülembe, lehelete a bőrömet súrolta, ami libabőrös lett. Hol voltál eddig?! csúszott ki a gondolat a számon, erre ő ismét nevetett. Azt válaszolta „Mindig eltévesztettem a címed” A többiek érdeklődve figyelték, nekünk fel se tűnt, csak ketten voltunk ott. Vártalak tejjel és csokis sütivel, vágtam rá majd hozzátettem, jah nem, az a mikulás. Ugye nem vagy rokona?! Ő ismét nevetett, a többiek feladták és inkább beszélgettek. Rose vagyok, mutatkoztam be én is, majd kezet ráztunk, és közelebb siklott hozzám. Tudtam, hogy más lesz ez a nap, de nem sejtettem, hogy megtalállak, ujjai közé fogta a tincseimet. Nem sokat beszélgettünk, legalább is nem szavakkal. Az érintés és a tekintet nyelvén. Zárás után már csak ketten maradtunk, mikor is feltűnt a csend. Csak egy üzenet maradt az asztalon Amytől. „Mi lépünk,ti meg csak legyetek egy másik síkon! :D Aztán mesélj!” Mikor arról érdeklődtem, miért nem raktak ki minket megtudtam, hogy Eric a tulajdonos, és mikor szabadkoztam, hogy mennem kellene, mert már késő van, és biztos ő is fáradt, felkért táncolni. A terem közepén lassúztunk mikor eljött a következő lépcsőfok. A csók hosszú volt és olyan forró, hogy felizzította a vérem, mikor elváltak ajkain, esküdni mertem volna, hogy láttam a saját leheletem, pedig nyár van. Megkért, hogy maradjak, biztosított, hogy nem tesz semmi olyat amit én nem akarok, csak nem akar megint egyedül maradni most, hogy megtalált. Bele mentem, megkaptam a szobáját előre engedett a fürdőben, kaptam tőle köntöst is. A zuhany felpezsdített, mikor kiléptem a fürdőből és beléptem a szobába már meg volt nekem ágyazva. Különleges elbánást kaptam, ez lenyűgözött. Kint voltam a nappaliban mialatt ő zuhanyozott. Nem kellett volna megvárnom, mert a félmeztelen vizes test látványától túlságosan is beindult a fantáziám. Többféle módon is láttam magunkat ahogy leküzdjük a szobában levő távolságot és egymásnak esünk. Úgy gondoltam az ágyban épp olyan tökéletes, mint minden másban amit megmutatott eddig. Mintha csak tudná mire gondoltam kicsit lejjebb tolta nadrágját kivillantva ezzel köldökét,és csípője által adott kis utaló sávot ami már a tekintetem elől rejtett részre irányult. Az égre esküszöm ennyire még senkire sem vágytam korábban, az sem érdekelt volna, ha könnyűvérű kis játéknak tekint. Legalább is most. Leült a kanapéra és annyit mondott, hogy van kedved még beszélgetni? Körbe pillantottam, de nem volt hely, mert az egész kanapét elfoglalta. Tétován néztem körbe, mire arrébb csúszott kicsit. Mikor leültem, még teljesen le sem értem a kárpitra, ő hirtelen elkapott és a távolabbi combomnál fogva az ölébe ültetett.

Ember létére sors keze lenne?

Volt egy ember, áldott lélek.
Ha velem volt tudtam, bú nem érhet.
Vicces volt ő, jókedvre derített,
míg egy napon móka helyett komoly lett,
és bemutatott egy idegennek.

Új év köszönt,mókamester helyét az idegen vette át.
Belőle lett ismerős,barát,testvér,lelki társ.
Itt vagyunk hát, s ki tudja mi vár még?!
Mit nyújthat egy újabb hét,vagy fél élv?!
Remélem,ha nem mindent,még így is sokat,
mert Lelki társból életenként jó,ha egy is akad…

Ákos forever

Bár nem érte mentem, de mikor megpillantottam elvarázsolt, visszatért egy pillanatra sok jó, boldog emlék. Nem hagyhattam ott, szükségem volt rá.
Igen...Az enyém lett...újra átéltem a régi boldog rajongást.
Az illata, a tapintása új és friss volt. Remegő kézzel szabadítottam meg a felesleges, zavaró elemektől, majd egy nagy sóhajtás után megtettem.
A látvány ami fogadott remekbe szabott koncepció, mint mindig. A teljes szabadságát nehezen tudtam elérni, de végül felszabadult a gátló dolgok nyomása alól.
Elrepített, elvarázsol, felpezsdített, boldoggá tett...
Örömömben teljesen visszaváltoztam azzá a kicsi lánnyá aki először tapasztalta meg az érzést, az élményt. Csodás volt és nosztalgikus...
Nem tudok betelni vele, pedig újra és újra végigélem. Az újdonság varázsa és az ő tehetsége sokáig ismét függőséget okoz. Érezni akarom amit akkor, élvezni ahogy átjárja a lelkemet. A ritmust, a hangját, amit és ahogy hozzám szól. Megérintett és ismételten most, hogy újra velem van...
Ákos forever... A zenéd, a munkád maga a csoda... Az első és legnagyobb kedvenc magyar előadóm. Akinek az albumára egy pillanatra sem sajnálom a kiadott pénz. Akinek a koncertjére újra és újra visszatértünk, mint nyughatatlan kísértetek... Ő pár óra megnyugvást adott, bár számomra hosszú-hosszú ideig megmaradt a földöntúli kötelék...

Alkotni valami újat

Művész léleknek tartottam magam, ám rá kellett jönnöm, hogy egyszerű másoló vagyok csak. Imitálom a művészetet és ez bánt...
A rajzaim mások munkái kissé átalakítva, de magamtól egyszerűen nem megy. Miért van ez? Miért kell csak a fejemben létezni a sok csodának? Miért nem tudom szabadjára engedni, hogy a szűk kis világom megtapasztalhassa azt amit csak én látok.
Írtam pár történetet. Nem voltak szörnyűek, és akadt pár ember akinek még tetszett is, ez talán kissé bizalmat adott. Tudok én, ha akarok...gondoltam beletörődve.
Aztán jött a realisztikus arcon csapás.
Hogy mit éreztem?! Dühöt...mégis ki kérdezte, és hogy képzeli?! Aztán szembesültem a valósággal. Igaza volt, ez elvette a kedvemet rendesen. Kínlódtam, míg végül úgy döntöttem megtapasztalom mit is tud. Ledöbbentem, csak bámultam a képernyőt hosszas percekig, míg kijelentettem soha többé. Minek? Semmi értelme... Ehhez sem értek, még átlagos szinten sem. Úgy gondoltam csak egy újabb csalódott rádöbbenés mennyire nem vagyok az a művészi lélek,mint aminek hittem magam. Feladtam... Már ott tartottam, hogy eltüntetek minden ilyen "próbálkozást", mikor egy újabb felismerés ért.
Lehet, hogy nem tudok rajzolni, de attól még szeretek. És lehet, hogy rossz amit írok és silány minőség, de minden egyes történetet és szereplőt szeretek akit megírok. Ezt akartam eldobni?! HÁT NEM!
Átírtam a történetet, sokat gondolkoztam az eshetőségeken, míg végül talán sikerül majd egy új nézőpontot alkotnom...
Ami pedig a legfontosabb, lehet, hogy senki sem olvassa majd el. Lehet, hogy senki sem tudja meg miféle elvet alkotok, de a karaktereim és az ötletelő társam megérdemlik, hogy beleadjam a szívem, a tudásom és a "művészetem" egy darabját. Aztán meg ki tudja... Az életem forgatókönyvét nem olvastam. De talán nem is baj ;)

" Muszáj alkotnom őőő... nem tom mit. Különben rabigába hajt valaki más nem tom mije. Nem akarok megérteni és hasonlítani. Az a dolgom, hogy alkossak... nem tudom mit. "

P.S.: I Love You

A körforgás jelenléte

Itt a november és ismételten fáj a hegem... :(
Állandósuló tompa fájdalom, bár a doki szerint csak valami mentális cucc az egész, vagyis én okozom magamnak. Ergo megőrültem... hozzák kérem a hátulgombolós zakót jupppy *~*
Gyakran vizsgálom a már részemé vált forradást. Szegcsonttól szemérem csontig egy kisujjnyi széles csík ami kikerüli a köldökömet, és átmetszi az egész hasfalamat. Szakavatott szem szerint nagyon szépen elgyógyult. Én is így gondolom, de láthatólag mások számára nem ilyen...
Anyámék ha meglátják az arcukon látszik a reakció :( mit is mondhatnék, még véletlenül sem mutogatom, mert ilyenkor mindig elszorul a szívem és könnybe lábad a szemem...
És most ismét fáj... Ilyenkor nem tudom elviselni a vastag rétegű ruhát, sem magas derekú nadrágot amit a műtétem óta kötelező jelleggel kell viselnem. Jah, apropó éljen a csipőgatya divat! :S ennek hála még nagyobb szívás a ruhavásárlás :(
A lényeg, ma ismét végignéztem a műtőben készült képeket, minden alkalommal úgy gondolom nem kellene, de mégis megteszem és utána belekerülök egy passzív létformába. Nem tudom jó vagy sem... Nem tudom jól vagy rosszul vagyok e... És ez gáz. :(

Az emberi vég végtelenje...

Az emberi lét véges, ám egyes vallások és nézetek metamorfózisról vagy épp reinkarnációról beszélnek. Ez afféle nyugtató lenne, hogy ne féljünk annyira az elmúlástól, vagy a véges létezés valójában vezethet végtelenbe?!
Az emberek befogadó- és tűrőképessége véges. De ez minden pontban igaz?! Vajon az érzelmek, szeretet/gyűlölet, a kézzel megfoghatatlan dolgok nem képesek e végtelenségre?
Ha azt mondja: "Szívembe zártalak..." az örökre szól? És mégis mennyi hely van abban a szívben ami egy egész életen át fogad új lakókat?
Az emlékek az idő múlásával megkopnak. Akkor talán a szívbe zárt személyek is eltűnnek egyszer...
Cseppet sem vagyok idős, ám már így is sok emlékem megkopott. Viszont nem akarok "kidobni" senkit sem a szívemből. Az Örökké szeretném, ha örökké tartana.
Akad e szív ahova bevackoltam magam? Fakuló emlékek melynek szereplője voltam? Lélek aki úgy gondolja helyem van a szívében és e bérlet végtelen?
Személy aki halálom után rám gondolva azt mondja: "Sosem feledlek..."
Hogy egy végtelennek hitt véges pillanatban több legyek egy kifakult kép megsárgult szereplőjénél...

Véges e vagy végtelen

Az ember számára különleges erővel bír a végtelen, mint fogalom. De mi is az a végtelen, és vajon tényleg az, vagy csak egy az ember törékeny parányiságát fejezné e ki a nagy mindenségben?! A pusztán megpihenő embert a sík végtelenje, míg a tengeren hajózó kapitányt a horizont láthatatlan titkai varázsolja el. Számukra ez a végtelen.
Ám a dombságok és hegységek lakói pont a végesség mögött megbújó lehetőségek sorozata készteti filozofálásra a végtelenségről.
"A végtelennek hitt tér egyre rövidül,
Fogyatkozik bennem az idő..."
A végtelen/véges-ség tényleg idő és tér kérdése lenne csak a lehetőségek függvényében? És a végtelen valóban létezik, vagy éppenséggel minden véges csak az egyszerű emberi lét számára felfoghatatlan?!
"Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise űrhajó, új világok után kutatva..." Kezdi Picar kapitány mondandóját a Star Trek epizódok elején.
Itt vetődik fel az a gondolat, hogy egy véggel rendelkező életforma, mint az ember, valóban véges e minden téren...

Today... Tomorrow... Toyota ;)

Just In Times - mert a japánok tudnak valamit!

Singing in the Rain

Az esőben sétálás egy különleges élmény. Nincs tömeg, nincs zaj, nincsenek zavaró körülmények. Csak gondolatok...a vége láthatatlan gondolatfolyam. Az első tócsával nem csak a vízre lépek, de egy különleges állapot síkjára is. A zene halk dallamával segít átjutni ebbe a világba.
Megvan a magam útvonala keddenként. Csendes kis utcákban lépcsőzetesen haladva a családi házak, megüresedett nyaralók között. Most kedden ez a pihentető séta még jobbá vált. Esett... A környezet egyszerre átkerült egy "párhuzamos" síkba. A látvány varázslatos, a hangok egyenletesek, de nem monoton módon. Fél füllel az esőt, fél füllel a zenét hallgatva a cseppek hűs simogatását élvezve sétáltam és elmélkedtem. Mire észbe kaptam, már javában csorgott végig rajtam a víz. Átáztam mégsem bántam...
A szembejövők furcsán néztek rám, én egy széles vigyorral kinyitottam az esernyőt, majd egy titkos sasszéval folytattam az utam... Őrült lennék?! Naná... :) és?!

Az eső, csak eső?!

Sokan nem szeretik, még kevesebben élvezik. Én viszont oda vagyok érte. Mindíg megvan a maga különlegessége, varázsa ami magával ragad újra és újra. De mi is az eső?! Csak egyszerű víz lenne? A nagy hidro körforgás egy szakasza? Szerintem az eső nem csak eső...
Legalább is számomra. *néz ki az esőtől kopogó ablakon*
Az esőfüggöny egy új világ kapuja. És ez az új világ csodás, ha van érzéked meglátni az apró szépségeket.
-amikor visszaolvasom az ilyen mondataimat elgondolkozom,hogy vajon csak én hiszem, hogy ott vannak, vagy esetleg nem vagyok őrültebb a beismert foknál és más is így van vele-
Az eső nem csupán egy "nedves" dolog. Az esőben ott van az élet, a múlt; jelen; és remélhetőleg a jövő is még jó ideig...

-.-

Egy dolgot azonban biztosan tudok. ALUDNOM kellene, mert már magamhoz képest is kiakasztó vagyok... ^^'

Változás, avagy mozzanatból cunami...

Valami nagyon, de nagyon megváltozott... Hogy ez baj e?! Talán igen. Talán nagy baj, de úgy érzem semmit sem tehetek. A világom nem áll meg, csak mert én azt szeretném. Nem kedvelem a változást, mert az új dolgok elfelejtetik a régieket. Nem akarok felejteni. A múltamban ragadtam, kényelmesen bevackolódva a sötét, mélységbe. Aztán valaki felpiszkált. Kinyitotta kagyló héjamat és megmutatta, hogy a felszínről még ide is leérhet a napfény. Én csak néztem, és reméltem egyszer végre nem csak a rettentő mélység homályából élvezhetem a nap vidám és varázslatos simogatását.

Aztán jött az a szerda délután. azt hiszem megijedtem. Végig gondoltam,hogy egyetlen dolog mennyi változást indíthat el. Kiszakadni a megszokottságból számomra túl nagy megpróbáltatás. Úgy érzem lassacskán lemaradok, elveszek az emlékek sűrűjében. Olyan dolgokat hagyok ki amiket soha többé nem lehet bepótolni, sőt...

Miért ragaszkodom ennyire a múlthoz, mikor nem épp a jó pillanatokról volt híres?! Miért nem tudok csak egyszerűen búcsút inteni, és kilépni a fénybe az új és jó dolgokat keresve?!

Nincs válaszom, csak azt tudom, talán akkor nem is én lennék. Innen pedig máris eljutottunk a mássághoz. Ha felteszi magának az ember a kérdést miszerint: "Szeretnék más lenni?!" miért van az, hogy vagy egy sokkal jobb, vagy egy sokkal rosszabb személyiségű ember képe jelenik meg lelki szemeink előtt? Pedig az apróságok fontosabbak, és sokkal befolyásolóbbak lehetnek, mint a monumentális baromságaink. Vegyük alapul a mosolyt. Mindenki mosolyog, ám ha azt mondom szeretnék mondjuk naponta csak +2 mosolyt vinni az életemben, máris egy hatalmas lavinát indítok el vele. A +2 mosoly +2 boldog pillanatot jelent, vagyis 2 pillanaton kell változtatni. Ez a két pillanat nem csak két pillanat, elvégre mindennek van előzménye, és következménye. Máris nagyobb körről van szó, továbbá lehet, hogy pont ez a két pillanat egyike hozza majd meg az eget rengető változást ami totálisan felforgatja majd az életem.

Ergo, minden apró mozzanat számít, és minden változás jelentős lenyomatot jelent a saját és más/mások életére.

A változás jó? Talán... Szeretjük? Kellene, de már ez is változás lenne, így a választ magadnak kell meghoznod. Én minden esetre azt mondom tisztelni kell a legapróbb mozzanatokat, mert ki tudja miféle cunamit okozhat ez valaki más életében, ha a sajátomban ép nem is.

És ezért próbálom megtartani a három lépés távolságot a változással.

She

Már nem emlékszem pontosan mi futott végig bennem amikor először megláttam őt. Ám azt tudom, hogy újra és újra képes volt meglepni. Folyamatosan újult, ez elképesztett és csodálatra buzdított. Igen, csodáltam őt, nem csak a kinézetét, stílusát. Az egész lénye varázslatos volt. Szinte már nem is emberi...

A sötét szoba rejtekében felidézem a belém ivódott érzéseket. A pillantása melegét, bőre illatát és borostás tapintását. Az egyenletes alvó lélegzetét, haja kócosságát, a reggeli mosolyát ami ébredéskor egyből ott virít az ajkain. Az ajkai metszését, ádámcsutkája önálló táncát. A nyaklánc nyomos nyakát, az emelkedő és süllyedő mellkasát, a köldöke alatti vékony és szexi csíkocskát. Ölelő karjait ami folyton húz magához, ujjai gyors játékát ahogy tincseimmel babrálódik, mikor kisimítja arcomból a zavaró tincset és csak nézi-nézi a szemem ami elárul neki szinte mindent egyetlen hang nélkül. A lágy simítást amivel először mindig tudatja velem ajkait ajkaimhoz érintené. Ahogy sóhajt egyet amikor már kicsit sok belőlem, de nem állítja le a hülyeségeimet. Amikor felnevet a buta kis viccemen, az érdeklődő testtartása mikor a kérdésére választ vár. Hogy mindenre van válasza, de értékeli a béna elméleteimet. Nem nevet ki, ha szánalmas dolgot teszek, legyen az bármilyen nevetséges, ő mosolyog és a kezét nyújtja. Szeretem a nevetését, legyen az erős, vagy apró kacaj. A tüsszentését, az idegesítő kis izéit, és a szerethető pontjait. Hogy szerethetem és ő szeret. Hogy van helyem az életében, hogy számít rám, hogy számítok neki. Neki, aki annyival több, jobb nálam. Engem akar, velem akar tartani, számára mi van és nem ő+én. Annyira szeretném, ha boldog lenne. Ha a lehető legjobbat kapná, és nem pedig egy olyat mint én... Neki a legjobb jár, de ő mégis be akarja érni velem. Hiába küzdök, most nem tudom ellökni magamtól. Nem bánom, csak sajnálom,hogy nem az vagyok akit megérdemelne...

Álmatlanság

Kell egy kis pihi, mert egyszerűen már túl sok ez a feladat. Már 12 oldalnál járok, és hol van még a vége?! Úgy érzem nem leszek kész időben, úgy érzem nem elég jó. Mit tegyek? Kihez forduljak? Szombat hajnal van, és én a gép előtt görnyedezve szenvedek a beadandómmal. Az utca kissé hangos a kocsmákból hazafelé tartó emberek énekétől. Nincs olyan hűvös kint, mint szokott, így nem is sietnek. Bár az elfogyasztott alkohol függvényében a fagyban sem fáznának talán. Nem irigylem őket, sosem tartoztam közéjük. Az ujjaim és az agyam zsibbad már, sokszor félre ütöm a billentyűket. Ideje lenne kikapcsolni, pihenni, aludni, feltöltődni végre. De úgy érzem nem tehetem. Szombat hajnal van, és hátfőre kész kell legyek. Nem megy...elég...unom...feladom...elbuktam... Engedélyezek magamnak fél percnyi kiborulást, majd vissza dolgozni, hisz a vonzerő leltár nem írja meg magát helyettem.

Jó éjt és szépséges álmot mindenkinek!

Nem hittem volna,hogy...

juthat számomra ennyi boldogság. Régen megtanultam, hogy a legapróbb dolognak is örüljek, mert nagy dolgokra nem számíthatok. Ám sosem számítottam ekkora boldogság labdacsokra. Viszont remélem, hogy innen ismételten már nem zuhanok vissza teljesen, mert kétlem, hogy ennyi esély adasson valakinek feljutni a boldog élet meredek hegyén.

Úgy terveztem, hogy megpróbálom majd nem túlságosan közel engedni magamhoz az embereket. Félelem, rossz tapasztalat, nem tudnám pontosan megmondani. Aztán a semmiből tűnt elő. Barátságot ígért, közös programokat, boldog és szép perceket. Én pedig lassan ráébredtem, hogy megszerettem. Majd belé szerettem. Félelmetes volt, dübörgő, menekülésre késztető ez a felismerés. Hagytam magam meggyőzni, így elfutottam. Bár bántam tettemet, képtelen voltam visszafordulni. Azt hittem ennyi volt, itt a vég. Sajnáltam, dühös voltam magamra és az elképzeléseimre. "Ha jobb, ha jobb lennék, talán mindez sosem történik meg..." gondoltam.

Ő nem tudom miért, de nem hagyta ennyiben. Újra és újra megtért hozzám. Minden küzdelmem ellene ellenünk hiábavaló volt. Szeretem egy barátot, és egy csodálatos ember szeretetét. "Ő" és "én"-ből hirtelen "mi" lett. Ezt alig győztem felfogni, megismerni, átélni...

Azt mondta szeret. - azt kérdeztem miért?

Azt mondta akar. - nem hittem a fülemnek.

Azt mondta különleges vagyok. -mih? Én? dehogy.

Azt mondta szereti a "mi"-t. m majd elsírtam magam.

Azt mondta mi lenne ha... - meglepődtem, hogy komoly

Azt mondta válasszam őt. - féltem, de akartam is.

Azt akarta kössük össze az életünket. - én tudatlanul lehurrogtam

Azt kérte menjek vele. - megdermedtem, féltem, elfutottam.

Azt hittem vége örökre... Nem hagyta annyiban, én pedig elvesztem benne. Nem mentem vele, nem mentem hozzá, nem búcsúztam el, mert nem akartam elveszteni.

Visszatért, szeret, még félek, de már nincs mentségem... Nem tudok ismét menekülni, és talán már nem is akarok.

***

Egyszer csak ott volt, ismeretlenül. Én kíváncsi voltam. Elkezdődött valami, ő kérdezett én pedig megnyíltam. Életemben talán először. Vártam mikor ránt le a sárba, hogy mikor érkezik el az a pont rájövök hiba volt. Ám egy különleges barátság puha felhőjén láb lógatva nézelődöm még mindig. Olyan barát lett akinek a legapróbb hülye kis elméletemet is képes vagyok elmondani. Olyan barát rám szánja értékes perceit, és fél éjszakáit. Olyan barát aki esetében nincs bennem akkora aggodalom, hogy mégis mi a véleménye, és mit is fog mondani. Olyan barát aki ismeri talán a legrosszabb felemet is, mégsem lép el mellőlem..

Azt mondta segítettem én is neki, ettől elsírtam magam. Megdöntötte az elméletemet, mégis boldoggá tett. Azt hiszem ha csak részben, de már sikerült maradandót alkotnom. Remélem, hogy amikor végleg eltűnök majd, ő ott lesz és emlékezni fog. Ezért már megérte léteznem. Azt mondta szeret, mint barát. Én pedig örökre és visszavonhatatlanul is a szívembe zártam.

My Angel's mission completed

Nem is tudom hol kezdhetném. Talán egy kis előzetes majd magyarázatod ad...

A történet azután kezdődik miután egy másik fájdalmasan, de lezárult. Ám mégsem teljesen, hiszen egy apró fénysugár képében barátként megmaradt a lehető legtöbb és talán a legjobb dolog. A barátsága. Ő kezdte el az angel mission-t.

Az életem egy ismételten sötét korszaka köszöntött be. Közel álltam, hogy elveszítsek mindent és ez talán túl nagy súllyal nyomta mindenem. Kész lettem volna feladni, megszabadulni mindentől, és egy olyan életet élni ahol már semmi jóra nem számíthattam. De nem ez történt. Sőt...

A titokban megszervezett meglepetés, több volt, mint amit életemben valaha is reméltem?! Nem, inkább amit elképzelhettem volna. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy a felszabaduló súlyok terhe nélkül meg bírok e állni előtte, és mégis miként reagáljak. Neki hála meg bírtam állni, és egy nagy hülyeség volt a köszönetem-üdvözlésem. Konkrétan az "Idióta!" mégis minek minősül?! :)

Végül hagytam, hogy elragadjon és elsodorjon az ár, de ő velem sodródott. Ismét felütötte fejét a nap az életemben, és talán most már nem csak egy rövid időre érkezett meg. Van az a mondás, hogy a baj csőstől jön. Hát esetemben talán pont, hogy a jó érkezik meg, és társul vele még több jó, valamint sok apró boldog pillanat.

Bár fekete lány vagyok, és kóbor, de talán egy kert, és mellette egy szerető "gazdi" vár. Nagy jóindulattal, mert az szükséges, de ha képes vagyok rá, mindent, de mindent meghálálok!

Szeretek, szeretek, remélek, mosolygok... Azt hiszem megfordult a világ, de jó, és ráadásul ez a változás talán nem lesz nagy teher, még nekem sem. :)

A tettetett udvariasság mögött mindig más bújik meg

Mire is jó az a fene nagy udvariaskodás. Tudom, belénk nevelték és talán ez így is van jól. Viszont attól egyszerűen rosszul vagyok, hogy bármit be tudnak suvasztani az udvariaskodás mögé.

• Kést döfnél a hátába, és vagy ötször megforgatnád?! - Rámosolyogsz, megkérdezed hogy érzi magát.
• Amint megpillantod legszívesebben sarkon fordulnál, hogy lelépj?! - Leállsz vele csevegni.
• Az sem érdekel él,vagy hal?! - Érdeklődsz a sorsa felől.
• Meg akarod bántani?! - Olyat kérdezel ami tudod, hogy rossz, majd sajnálkozol látványosan.
• Az önbecsülését támadnád?! - Emeld ki a hibáját, mintha nem is lenne, elvégre te látod mennyit "fejlődött"
• Ki akarod tépni a szívét?! - Mond neki szereted, majd mikor elmerül a boldogságba, egyszerűen dobd. És ne mond egyetlen indokot sem.
• Meg akarod szégyeníteni?! - Kérdezz félhangosan valami kínosat, és ha belefut a csapdába hivatkozz egy olyan emberre aki képtelen tartani a száját, mert akkor elhiszi,hogy már a fél világ tudja.

És a lehetőségeket korántsem érintettem mélységesen. Tehát a lényeg, vasmosoly, közben pedig vagdosd össze őt apró darabokra, mert az olyan rohadtul jó lehet... -_-

Másik szemszögből pedig érkezik az állandó "köszönöm", "remélem", "bizakodom", "áh, dehogyis" és egyéb menekülő megjegyzések.

Mert az elszenvedő van olyan idióta, hogy hárítani próbál még akkor is, ha legbelül már szinte zokog.

• Megkeserítetted az életem?! - remélem újra találkozunk
• Összetörted a szívem?! - köszönöm, hogy szerettél
• A legfájóbb ponton találsz el?! - bizakodom, hogy minden jó lesz egyszer
• Megszégyenítesz?! - áh, dehogyis... biztos valami félreértés

Mert az élet csak ebből áll. Felesleges bájcsevejek és egymás gyilkolása, még ha fegyver nem is sül el. Viszont sosem kizárt, hogy egyetlen kimondott arcon csapásnak szánt gondolat vezet valakinek a halálához. Tehát azt mondom, csak óvatosan az udvariaskodással! Ha nem akarsz szenvedni, hát hazudj. Hivatkozz valamire és menekülj onnan! Ám ha még nem kapott el teljesen a szavakba rejtett mérges kígyó, "vágd le a fejét" mielőtt megmar. És ne érdekeljen, ha kissé udvariatlan voltál, inkább élj, mint halj olyanok által akiknek egy cseppet sem számítasz!

Egy törzskönyvnyi boldogság

Az embereknek kell egy "házi kedvenc" jelen esetben a példámban macskákról van szó.

Vannak a törzskönyvesek és a kóborok. Én mindig is kóbor voltam és az is leszek. Az emberek általában negatívan állnak a kóborokhoz, mert úgy gondolják rosszabbak és furák. Valamint nem érnek semmit,hiszen ha érnének nem lennének kóborok. Ám akadnak emberek akik meglátnak valamicske kis jót a kóborban, és befogadják. ő (én) persze először bizalmatlan, keresi a hibákat, mert úgy érzi túl szép,hogy igaz legyen, ám mikor nem talál semmit egy csapásra megváltozik és képes lenne majdnem bármit megtenni a befogadójáért. Megszereti, és elhiszi, hogy ez valóság. Ám a befogadó ráébred,hogy a kóbor mégsem törzskönyves, vagy épp a kisállat kereskedésben vagy bárhol meglát egy törzskönyveset. Akkor a kóbornak és a boldogságának vége, mert előbb utóbb mindenki a jobbat akarja, a kóbor pedig összetörve és kidobva találja magát az utcán az esőben. Ám ha olyan bolond,hogy még él benne a remény ezt átéli újra és újra. Talán tanul a hibájából, de talán így éli le az életét, mert tehet bármit attól még nem lesz belőle más,mint ami...