2010. február 22., hétfő

Miért is lepődöm meg?!

Nem is értem,min lepődöm meg folyton. Az emberek csak magukkal törődnek, és ha éppen szükséges átgázolnak másokon... Te kiadhatod a lelked, és szívvel segíthesz, majd jön a fagyos pofon, és még te vagy a szemét,amiért ki mersz akadni?!

Minden alkalommal megfogadom,hogy soha többet...ám valami mindig rábeszél,hogy "nah...talán majd most",de ez hiba.
Aztán jöhet a depizés, meg az önmarcangolás... Elvégre nélküle nem is lenne szép a képlet. Kell nekem akkora idiótának lenni, hogy bármilyen jöttment szavát a szívemre vegyem?! Nem,de mégis az vagyok... :(

Ilyenkor legszívesebben üvöltenék, majd bőgnék, és a végén jól kiröhögném a szánalmas naivságom...De mégsem vagyok rá képes, csak mélyen magamban szidom, és marcangolom magam... Bezzeg az aki,csak úgy átszáguld rajtam,mint egy vonat, békésen éli a saját kis idilli világát. Elvégre neki volt igaza, és jól megmondta annak a gyp-snek, azaz nekem.

Mennyivel harmonikusabb és békésebb a kapcsolatom a nem emberi lényekkel... Ők sokkal jobban megérdemlik a szeretetet, tiszteletet és a jó szót. Talán azért érzem így, mert ők legalább nem bántanak?! Nem...ha szomorú vagyok, odabújik hozzám, és addig piszkál,míg a negatív gondolataimból rá nem figyelek. Számomra ez az őszinte és tiszta szeretet... Amit érezni talán ez egyik legjobb dolog a földön. Ez lendít át,az ilyen esetek után... Ők csak adnak, és nem várnak cserébe semmit, de ha kapnak azt többszörösen akarják visszaadni, és ez az egyik lényeges dolog ami még éltet... Nélkülük már régen elvesztem volna... Nélkülük hamar elvesznék...

2010. február 11., csütörtök

Egy álmos hétfő reggel...


Van úgy,hogy nincs kedved emberekkel kapcsolatba kerülni, de muszáj,mert éppen a buszon ülsz... Én így jártam, és a zenét bömböltetve a fülembe bámultam kifele az ablakon. A havas táj, ami álmosít és tompítja az érzékeid.
Hétfő reggel volt, a nap próbálkozott alkotni valamit, de a nagy és szürke felhők háttérbe szorítottak. A fák, az út a tetők és a kertek vastagon hóval voltak ellepve. Az egyik kertben egy fekete macska szökengetett a hóba, és a lábnyomai végig látszottak, kedves játékot űzött,hópelyhet kergetett. A bokor alá bebújva az ágon addig békében pihenó hó beterítette, és a kis fekete macsek ilyedten szaladt a teraszra. A busz elindult, a tömeg még jobban bezsúfolódott... Élményüket megosztó kis és középiskolások hada lepte el a mozgó monstrumot. Én továbra is a környeztetet figyeltem. A fák és házak ritkultak egy pillanatra és előtűnt a jeges Balaton képe. A nyáron szikrázó tó most szürkény árnyalatban olvad bele a horizontba. Nem lehet megmondani hol kezdődik az ég, és hol végződik a tó. Érdekes látványt nyújtott,és a hangulatos zene hatására a gondolataim szárnyaltak. Persze megint túlzásba estem, és arra kaptam fel a fejem,hogy a mellettem ülő utas feláll,hogy leszállhasson. Beértünk a városba, és nekem is le kellett szállnom. A járdán sétállva figyeltem a nyüzsgő tömeget. Aztán bejutottam az iskolába, egy más, egy új fajta környezet. Futkosó diákok, kávézó és beszélgető prof-ok, eszembe jut,hogy mikor még nem voltam ilyen helyzetben nem is érthettem mi is jó benne. Ma már sajnálnám,ha elveszteném a lehetőséget, hogy átéljem ezeket az éveket. Az élet és a fülembe szóló zene felpezsdül, és az üdvözlő mosolygó arcok életet lehetnek alvó tekintetembe, nem kell kávé, nem kell energia ital, csak az emberek feléd irányuló pozitív gondolata kell, hogy máris szebb legyen egy álmos hétfő reggel...

2010. február 1., hétfő

Egy újabb nekifutás


Február első napja van. Ma kezdődik az újabb félév,és én kapásból nem mentem be,bár ez családi dologból történt csak...
Szakirányválasztás után kissé konkrétabban állunk már. Vendéglátás szervezést választottam,és mint minden döntésemet, ezt is megszívtam... T_T
Lesznek az egész csapartnak leadott közös órák,+ nekünk lesz ételkészítés gyakszi, a régi szép időkre emlékeztetve...
Nagyon szép.
Csak az a gáz,hogy éppenséggel a régi suliban történő búcsúzás és a mostani visszatérés számomra kissé nehézkes lesz. Ha csak elmentem az utbbi időben a VSZK előtt, már ideges voltam, és mától több órán keresztül ott kellene lennem. Áh...valahogy megpróbálom a régen tanult tárgyakat régi tanárjaimmal felmentetni, és akkor talán csökkenthetem. Ha nem,meg csak lesz valahogy. Kibírom, eddig is ment. És pláne úgy,hogy a mostani tárgyak egy részét már tanították... :D
Szóval aki velem van, az első lépésekél szúrkoljon, utána már menni fog, csak a kezdő lökés kell nekem! Nyihim,köszi nagyon!!

Ilyet ne várjatok...


Az ember átalában fontosnak érzi, hogy a körülötte levőknek is jó közérzete és egészsége legyen. De mi van akkor,ha választás elé kényszerül?! Ha döntenie kell,hogy a saját vagy az egyik családtagja egészsége a fontosabb? Önző dolog e,ha egyszer az életben a jövőjére koncentrálva a saját lehetőségét választja ahelyett aki életet adott neki.
Miért nem értik meg,hogy önként lemondani olyanról amit még át sem értél,de szeretnél nagyon nehéz??? Elmondom miről is beszélek,és a döntés mindenkié...
Anyám Vácon van és izotópos kezelésen esett túl, ez azt jelenti,hogy elkülönítve spec körülmények között van,és sugárzó anyagot kapott. Ma viszont hazajön, és egy héten keresztül még nem mehet emberek közelébe, viszont mi itt leszünk mellette. Ez még nem is lenne gáz, gondoltam magamban,mikor hallottam a dolgokat,de itt jön a nagy csavar. Veszélyes a kisgyerekekre és a még szülés előtt áló nőkre....Ez vágta ki bennem a biztosítékot,meg pláne az,hogy olyan könnyen nyilatkoznak róla,és csak nekem lenne sokkoló??? Már így is csökkentek az esélyeim,bizonyos okok miatt, és erre még ez is. Nem szóltam,csak hallgattam mikor a nagyanyám osztotta az észt,hogy " a lányok igazán megérthetnék,meg majd kimennek és kész. Az anyjuk egészsége a fontosabb..." Hát köszönöm. Helyettem döntenek már megint, és senki sem érti miért vagyok kiakadva ?! Amilyen szerencsém van, fix,hogy bármit is teszünk rendesen megszívjuk, és még azt sem dönthetem el,hogy kit válasszak. Anyámat,vagy a még meg sem fogant gyerekemet.
Könnyen dönt az aki már a saját halálát várja,na meg felnevelt 2 gyereket... Nem fair, nagyon nem...